A klímaszorongás aspektusai Hernyák Zsóka Vadas c. kötetében1
Hernyák Zsóka Vadas c. kötete az emberi és állati ösztönvilág határmezsgyéjét eleveníti meg. A prózagyűjtemény szövegei az emberi természet állatias jellegét és az erőteljesen antropomorfizált állatvilág sokszor kegyetlen, elvadult világát állítja párhuzamba egymással.
A fauna színes élővilágának ábrázolása mellett nehéz lenne nem kitérni az őket körülvevő mikrokörnyezetre, ahol dúl a szárazság, megbomlik az emberi elme és végül azt se lehetne megmondani, mi történt előbb: az emberi faj, vagy az állatvilág kipusztulása.
A globális felmelegedéssel járó veszélyek valós fenyegetést jelentenek – nem csoda, hogy a Vadas szövegeibe is szervesen beágyazódnak a klímaszorongásra utaló mozzanatok: a szennyezettségtől való félelem, a vízhiány, a szembenézés terhe, a bioszféra felbomlása, az emberi mohóság következményei stb.
Az ökokritikus olvasat számára elsődlegesen a mű cselekményében ábrázolt környezet szerepe a fontos, továbbá a természetábrázolás mikéntje, és mindazok az ökológiai értékek, amelyeket a mű kifejez. Éppen ezért jelen munka elsődleges célja volt, hogy feltérképezze a klímaszorongás legerélyesebben ábrázolt aspektusait Hernyák Zsóka Vadas c. kötetében.
Kulcsszavak: ökokritika, ember-állat, félelem, ökoszisztéma
Az ökokritika az egyik legújabb nemzetközi irodalomelméleti irányzat. A természetben jelenlévő problémák és környezeti változások hatására alakult ki az a szemlélet, amely szerint az irodalmi alkotások geocentrikus szempontból is vizsgálhatóak. A terminus az 1970-es évek természetvédelmi mozgalmainak akadémiai törekvéseként került be a köztudatba, majd a ’90-es évek közepén vált szélesebb körben ismertté.
Kialakulásakor az ökokritikát gyakran állították párhuzamba a feminizmussal.Beismerten politikailag inspirált kritikai irányzat, amelyben a nők helyzetét a természet relevanciájának vizsgálata váltja fel (Hódosy 2018). A marxista, feminista és posztkoloniális irodalomelméletekhez hasonlóan az ökokritika is művön, irodalmon túli szempontokra építkezik. Terminológiai alapjai egyaránt épülnek a társadalomtudomány és a természettudomány társterületeire, ezzel is az irányzat interdiszciplináris jellegét hangsúlyozva (Domsa 2020, 143).
Az ökokritika tehát irodalmi szövegeket vizsgál a természettel való kapcsolatuk szempontjából. Kutatja többek között azt is, hogy a klímakatasztrófa hatásai miként és mekkora mértékben szivárognak be az irodalomba – éppen ezért nem kerüli meg a globális felmelegedés és egyéb környezeti problémák pszichés és szociális hatásainak tanulmányozását sem. Más irodalomtudományi irányzatokhoz képest az ökokritika a szövegvilágban ábrázolt teret és annak élővilágát kiemelt érdeklődéssel vizsgálja.
Hernyák Zsóka idén debütáló Vadas c. kötete is magán viseli az ökoirodalom általános jegyeit. A prózagyűjtemény szövegeiben vékony határvonal húzódik ember és állat között: hol a hasonlóságuk domborodik ki, hol pedig a karakterek elvadult, állatias cselekedetei jutnak kifejezésre. A fauna színes élővilágának ábrázolása mellett nehéz lenne nem kitérni az őket körülvevő mikrokörnyezetre, ahol dúl a szárazság, megbomlik az emberi elme és végül azt se lehetne megmondani, mi történt előbb: az emberi faj, vagy az állatvilág kipusztulása.
A globális felmelegedéssel járó veszélyek valós fenyegetést jelentenek, így nem csoda, hogy irodalmi alkotásokban is egyre gyakrabban találkozunk a témát taglaló passzusokkal. A Vadas hasábjain ez a problémakör burkolva jelenik meg, egyes szövegrészletek átvitt értelmét vizsgálva fejti ki igazán hatását.
A klímaszorongás legerélyesebben ábrázolt tünete a szennyezettségtől és a vízhiánytól való rettegés képében jelenik meg a Vadas szövegeiben: „Semmi sem jó, mondanám, de a szám még mindig száraz, elindulok az italautomata felé a váróteremben, és megnyomom a gombot de nem történik semmi. […] A számhoz emelem a poharat, az ajkaim közé fogom a műanyag peremet, megdöntöm, és várom, hogy a fekete folyadék a pohár aljától eljusson a számig” (Hernyák 2021, 8–9). Szorongásról akkor beszélhetünk, ha valamivel kapcsolatban irreálisan erős félelmeink vannak. Éppen ezért fontos átlátnunk, hogy az életünkre kiható klímaszorongás mennyire megalapozott.
Mindemellett létfontosságú annak felismerése is, hogy a világban végbemenő globális változások már nem csak a jövő rémhírei: vegyük példának a dél-kelet ázsiai falvak lakóit, akik nem tudják, meddig lesz még vizük, meddig bírja a szervezetük az egyre gyakoribb extrém hőhullámokat. Ezek az emberek jogosan tartanak a klímaváltozás számukra nagyon is konkrét, a mindennapi életüket érintő következményeitől (Kapelner 2019). Előbb-utóbb mindez eléri a fejlett országok viszonylagos jólétben és biztonságban élő lakóit is. Az életszínvonalunk várható romlásától való félelem tehát nem megalapozatlan.
A természet szennyezettségétől való félelem táplálja azt a meggyőződést is, hogy ma már semmi sem „elég tiszta” ahhoz, hogy megegyük. A levegőbe, a folyóvizekbe és a talajba jutott káros anyagok beszivárognak a termőföldeken megtermelt gyümölcsökbe és zöldségekbe is, amelyek később emberi táplálékként vagy állati takarmányként kerülnek feldolgozásra. Nem csoda, hogy a „méreganyagok” bejutnak a húspiac színterére is, ezáltal kiszolgáltatva minket a gyorstenyésztett jószágok „szennyezett” húsának. Ezt a mozzanatot örökíti meg a Csibefalat c. szöveg is: „Valami olyasmit motyogott, hogy ha a csirkét táppal etették, és ő megeszi a baromfi húsát, akkor a táp az ő szervezetébe is bekerül, és megbetegedhet tőle. […]. Öklendezni kezdett, és sírva kérlelt, hogy hagyjam abba, mert a bőrön keresztül is felszívódhatnak a tápban lévő mérgek” (Hernyák 2021, 51–52). A hisztérikusság és a páni félelem nem idegen a Vadas főszereplőitől. Önmagukból kifordult karakterek, megbomlott elmék kerülnek bemutatásra – ezek a kontrollvesztett jelenetek különösen izgalmasak, hiszen a prózagyűjtemény egyik legszembetűnőbb motívuma éppen a kontroll iránti vágy.
A szembenézés mozzanata a kötet számos pontján fajsúlyos jelenőséget kap: szembe kell nézni a problémákkal, farkasszemet kell nézni a minket mustráló „nagytestvérrel”. Ezek a jelenetek gyakran a tükörbenézés pillanatához kapcsolódnak, amelyek önmagukban is a saját személyiség kontrollálására, teljes körű megfigyelésére tett kísérletek: „A legkényelmesebb széket a szoba közepére húzta, és a felszerelt tükrökben minden oldalról feltérképezte a fejét” (Hernyák 2021, 39). „Tükröket állítottam a fejem köré, hogy minden oldalról láthassam azt, ami feltehetőleg engem is minden oldalról lát” (Hernyák 2021, 72). A dolgok ellenőrzésünk alá vonásának vágya mélylélektani jelenség, amely annak reményéből fakad, hogy az általunk ismert, befolyásolható jelenségek nagyobb valószínűséggel zárulnak pozitív végkimenetellel.
Az ökokritika elsősorban nem fajunk nagyságát és különlegességeit hangsúlyozza, hanem inkább a minket körülvevő természeti világgal való kapcsolódásunk fontosságát igyekszik kidomborítani (Hódosy 2018). Az irányzat éppen ezért a társadalmi megalkotottság vagy a nyelvi meghatározottság helyett a kollektív erkölcsi felelősséget és a rajtunk túlmutató természeti tényezők jelentőségét emeli ki.
A Borneó c. rövidprózában az emberi test a világmindenség táptalajaként tűnik fel: „ Később a kulcscsontom és a térdkalácsom között már egy egész ökoszisztéma burjánzott. Amennyire az indák és a játszadozó orángutánok alapján meg tudtam ítélni, a kórházban töltött idő alatt Borneónak adtam otthont” (Hernyák 2021, 22). Ez az a test, amely később „megbontja” az állatok természetes élőhelyének egyensúlyát.
A jelenetet értelmezhetjük az ember és az állatvilág között létrejövő kiegyensúlyozott kapcsolat megteremtésének vágyából létrehozott bioszféra-rezervátumokra való utalásként is, hiszen a prózahős megpróbálja kimenekíteni a pusztulás előtt álló borneói esőerdő lakóit. A végkifejletet ismerve azonban erőteljesebb az ember és az állatvilág közötti egyensúly felbomlására irányuló asszociáció, hiszen a parányi területekre száműzött túlélők nem találják helyüket az új közegben. Az állatok a kipusztulás szélén állnak, amit végül a szöveg főhőse pecsétel meg: „A madarak egy csonka kifli alakú területen jártak kétségbeesett násztáncot, a gyíkok egy talpalatnyi területre szorultak tehetetlenül, az orángutánok pedig elszigetelődtek egymástól. […] Mindezek után az állatok kizárólag magukat hibáztathatják azért, hogy a gipszdarabokat visszatuszkoltam a zsákba, és a zsákot a háztartási hulladékkal együtt kidobtam a ház előtt lévő szemetes konténerbe. ” (Hernyák 2021, 24–25). Ökokritikai szempontból ez a jelenet a flóra és fauna kizsákmányolására, a természetes élőhelyek megfogyatkozására hívja fel a figyelmet.
Az ökokritikus olvasat számára elsődlegesen a mű cselekményében ábrázolt környezet szerepe a fontos, továbbá a természetábrázolás mikéntje, és mindazok az ökológiai értékek, amelyeket a mű kifejez (Nemes 2007, 343). Éppen ezért húsbavágóak a Borneó záró sorai: a befőttes üvegben tárolt hernyó teteme és annak „trófeaként” való kihelyezése az elpusztított, megcsonkított állatok tárgyiasítási folyamatát örökíti meg, miszerint az emberek a világ földterületei mellett a benne élőket is büntetlenül megnyomoríthatják, igényt tartva testükre, bőrükre, bundájukra, agancsukra stb.
Az ökokritikusok az általuk művelt kulturális analízist többnyire „zöld” politikai, társadalmi programhoz kapcsolják, és az olyan környezeti mozgalmaknak, mint a társadalomökológiának vagy a környezeti jognak a belátásait továbbfejlesztve a társadalmi és környezeti érdekek szintetizálására törekednek (Hódosy 2018).
Az emberi mohóság és a birtoklás vágya több szövegegységben is hangsúlyos szerepet kap. Az egyik legplasztikusabb jelenet ezek közül a Farkaséhség c. rövidprózában olvasható, ahol az anya „egy terebélyesedő füstölt sonkának adott életet” (Hernyák 2021, 55).
A Vadas abszurd és groteszk helyzeteket ábrázol, rámutatva, hogy az emberek legbensőbb, elfojtott vágyai gyakran mélységesen szembemennek a társadalmi normákkal. A gyilkos ösztönök (pl. Fészekbontók), vagy a lefojtott szexualitás (pl. Visszaút) mozzanatai ugyanolyan döbbenetet váltanak ki az olvasóból, mint az anya, aki éjjelente kicsit „megcsócsálja” lánya végtagjait.
A szöveg komoly társadalmi problémákra és igazságtalanságokra hívja fel a figyelmet: az UNICEF 2019-es éves jelentésének becslése szerint néhány esztendő alatt a világ éhezőinek száma csaknem 690 millióra duzzadt (UNICEF 2020). Ez az arány azóta is csak növekszik – éles kontrasztban áll mindez az évente több mint 88 millió tonna ételhulladék felhalmozódásával, ami „csak” az úniós átlag becsült mennyisége (Európai Parlament 2017).
A puszta megbotránkoztatás mellett a Farkaséhség rávilágít az emberi mohóság árára is: az anya a kiharapott húscafatokat addig pótolta agyaggal, mígnem lányán már nem maradt több lerágni való.
Szép metaforája ez a fogyasztói társadalomnak: a következményekkel nem számolva a rövidtávú örömök részesülnek előnyben, amelyek utókorra gyakorolt hatásai végzetesek lehetnek: „ Kíváncsi volt, vajon az unokái megörökölték-e az anyjuk jó tulajdonságait. Ha így esett, akkor még sincs minden veszve, reménykedett Manci, majd a száját nagyra tátva a babák fölé hajolt. Néhány perc múlva a nagymama csalódottan heveredett le a kanapéra. Tudtam én, zokogta. Belátta, hogy a bőség éveinek végleg vége van” (Hernyák 2021, 57).
A klímaszorongás aspektusai végig ott pulzálnak a kötet hasábjain. A prózagyűjtemény egyik legélesebb kritikáját az Elefánttemető c. rövidprózában fogalmazza meg a szerző.
A főhős ideális nyughelyet keres Zsizsának, az élete végén járó elefántnak. A kutatás során azonban elveszíti emberi mivoltát, maga is megcsonkul és megfárad. Mire megtalálja az tökéletes sírhelyet, az elefánt belé vetett bizalma megcsorbul, ezért magára hagyja a főhőst: „ Zsizsa azonban továbbra is rázta a fejét, úgy tűnt, nem felejt, és ahelyett, hogy kihúzott volna, megfordult, és farát felém mutatva távolodott a veremtől” (Hernyák 2021, 34). Az elefánt pálfordulása populációnk érzékenységét hangsúlyozza, miszerint ezen az úton haladva az emberiségre csak a pusztulás vár – egy olyan pusztulás, amit az állatvilág túl fog élni. A kérdés csupán az, hogy leszármazottaink részesei lesznek-e ennek a körforgásnak.
Az ökokritika megoldókulcsot kínál a klímaváltozás érzelempolitikájának megértéséhez. Nélkülözhetetlen irányzat abból a szempontból is, hogy felismerjük, a természet nemcsak erőforrás: pszichológiai és érzelmi szempontból is rá vagyunk utalva. Gondoljunk csak az atomkatasztrófa sújtotta Csernobilra: miután az emberek elmentek, föleszmélt a természet. A Pripjaty környékén kialakított rezervátum az élő bizonyítéka annak, hogy még a legkietlenebb természeti adottságok között is képes újjáéledni az ökoszisztéma, ahol később majd burjánzik az élet.
A legtöbb irodalomelméleti irányzatban a világ szinonimája a társadalom – az ökokritika kiterjeszti a világ fogalmát a teljes ökoszférára. Teszi mindezt azért, hogy megkérdőjelezzük az emberi és a nem-emberi dichotómiáját, hogy a bolygónkra többé ne objektumként, hanem szubjektumként tekintsünk.
Irodalom
Domsa Zsófia. 2020. Ökokritikai hangsúlyok a kortárs norvég irodalomban, Filológiai Közlöny 6 évf./4.
Hernyák Zsóka. 2021. Vadas. Zenta: zEtna
Dr. Hódosy Annamária. 2018. Mi az ökokritika?
https://www.ekokritika.hu/ecocriticism/ (2021.11.15.)
Kaplener Zsolt. 2019. Rettegés és remény között: a klímaváltozás érzelempolitikája.
https://merce.hu/2019/11/02/retteges-es-remeny-kozott-a-klimavaltozas-erzelempolitikaja/ (2021.11.14.)
Európai Parlament. 2017. Élelmiszer-pazarlás az EU-ban: a számok.
https://www.europarl.europa.eu/news/hu/headlines/society/20170505STO73528/elelmiszer-pazarlas-az-eu-ban-a-szamok (2021.11.16.)
UNICEF (2020): Folyamatosan nő az éhező emberek száma a világon.
https://unicef.hu/igy-segitunk/hireink/folyamatosan-no-az-ehezo-emberek-szama-a-vilagon (2021.11.16.)