A háború kitöréséig az újvidéki zenekonzervatóriumba jártam, illetve ahogyan ott hívtuk, Művészeti Akadémiára. Ezt később, amikor átkerültem Magyarországra, nemigen híreszteltem magamról, mert akármikor is szóba hoztam, akadémikus nyálgépnek gúnyoltak az újdosült haverjaim.
A szüleim legnagyobb megrökönyödésére az újvidéki Akadémián hegedültem, többször a fejemhez vágták, ebből nem lehet megélni. Fittyet hánytam rájuk, a jövőmet egy világutazó szimfonikus zenekarban láttam. Aztán felfordult az ország, egy csomó cimborám eltakarodott külföldre, én meg félbehagytam az Akadémiát, hanyagoltam a hegedűt. Hol devizáztam, hol pedig csempészetből éltem. A Szabadka és Szeged közt ingázó sínbuszon akcióztam. A szerszámaimmal – csavarhúzó, véső, kalapács – leszereltem a sínbusz fehér farost mennyezetét, odarejtettem a szajrét. Ital és cigi, ebből hétről hétre bőven megéltem, olykor dőzsöltem is. Sokszor az utas vénasszonyok is megkértek, segítsem nekik átcsempészni a tojásokat a határon. Nem kértem érte semmit, minek az aprópénz. A magyar határőrök hiába másztak fel a sínbuszra drogkereső kutyával, sohasem jutott eszükbe ellenőrizni a jármű tetejét. Néhány hónap után rájöttem, miért. Az egyik švercer cigányasszony osztozkodott velük a bevételen. Azt is elárulta nekik, melyik utas szállít cigarettásdobozokat a táskájában, így a határőrök és a vámosok mindig meg tudták mutatni a főnökeiknek, hogy bizony keményen dolgoznak. Azok, akik velem együtt „adót” fizettek a csempészkirálynőnek, nyugodtan átkelhettek a határon, így én sem buktam le soha. Egyedül az időszakos központi határőrzés borzolta a kedélyeket, ilyenkor a mi királynőnk is csendesen gubbasztott a fészkében. Később az is kiderült, az egész csupán amolyan tessék-lássék szigor, a láthatatlan szereplők előre lezsírozták az üzletet.
A kétórás sínbuszos zötykölődés során rendszerint képregényeket nyálaztam, a kedvencem az olasz Dylan Dog volt, méghozzá a Mesečari című epizód. A borítón kórházi fehér köpenybe bújt, alvajáró alakok, egymás fölött és alatt férfiak, nők, fiatalok, öregek, fehérek, feketék. Fölfelé fordított szemgolyójuk alatt vészjóslóan világít a szemfehérje. Egyedül a piros inget viselő nyomozó, Dylan Dog figyeli őket jobbra néző profillal. Mint egy rejtett seb, csak némi idő után tűnik föl a fehér tömegben. Az évek múlásával ráuntam a stripekre, megcsappantak az új epizódok, a régieket adták ki ismét, biztos nem volt pénz a jogdíjakra. Aztán a fene sem tudja, miért, eluntam a csempészlétet, hiába fokozta az adrenalinszintemet, utóbb inkább takaréklángon parázslott. Naponta Becséről Szabadkára utazni, onnan Szegedre, majd délután vissza. A végén gyakran azon kaptam magam, üresen bambulok ki a sínbusz koszos ablakán, térdemen a félig nyitott Dylan Doggal. Egy alkalommal aztán bedobtam a törölközőt. Amikor a csempész cigányasszonyra bíztam a vinjakos, sörös, pálinkás üvegeket, a hátizsáknyi Pall Mall-kartont, értetlenül nézett rám. Rosszul vagy?, kérdezte. Azt csinálsz vele, amit akarsz, böktem felé, majd lepattantam a zihálva gördülő ezüst csotrogányról. Átvágtam a búzamezőn, az őszi napsütésben pancsoltam. Arra gondoltam, a legszívesebben haza sem mennék, hanem el innen a picsába.
Mert odahaza is miről lehet csépelni a szót a szüleimmel, haverjaimmal? A háborúról, mi másról. Illetve a magyar kisebbségi sors bús pecsétjéről. Az egyik általános sulis osztálytársam, Béci, rendszerint lógott a suliból, több osztályfőnökije és karója volt, mint bárkinek. Aztán belőle lett a legbuzgóbb helyi magyar párttag, pénzért nyomta a fogyunk-fogjunk össze sirámot. Akinek pedig több esze van, a túlélés kártyájára játszik. Torkig voltam ezzel a túlélettel. Olyanok is akadtak, akik birkóztak az ágynemű alá is beférkőző hatalom csápjaival, és akiknek a baljós próféciáit hamar elfelejtik. Én hozzájuk képest gyáva és önző voltam, a kudarc heroizmusa helyett a magam boldogulását választottam. El innen, hajtogattam magamban a búzamezőn baktatva Horgos felé. A határmenti kisvárosban felszálltam az első buszra. Közben azon gondolkodtam, milyen szöveggel és képeslappal lepem majd meg Pockot, aki időben elhúzta a belét Deutschlandba.
Ilyen korán megérkeztem? Lezárták a határt?, kérdezte odahaza anyám. A kanapén ült, a kedvenc jósműsorát nézte a tévében, az arany fülbevalós fickó a Hold és a Mars együttállásának szerencsés következményeit ecsetelte a telefonon bejelentkezett nézőnek. Nem, válaszoltam, majd húztam a konyhába harapni valamit. Anyám utánam somfordált, a fejemhez vágta, ideje lenne megnősülnöm. Kezembe nyomta a kedvenc romantikus regénysorozatának, a Ljubavni vikend romannak az egyik ronggyá olvasott darabját. Belelapoztam, megakadt a szemem egy mondaton: „Ismét elmerültünk egy hosszú csókörvényben, pici mellének hegyes mellbimbói izgatóan csiklandoztak.” Ebből megtanulod a szerelem művészetét, bizonygatta anyám. A gyerekszobámba menekültem előle. Hát igen, húszéves voltam, de még mindig a gyerekszobámban laktam…
A postán alig volt valaki, a salteros nő unott arccal dobta elém a razglednicákat. Az egyiken a város szabadságszobra, a másikon egy traktor a szántáson, a harmadikon pedig hatalmas, sárga születésnapi szmájli volt látható, csillogó világoskék SREĆAN TI ROĐENDAN! felirattal (Made in China). Az előző kettőt még a hatvanas években gyártották, az utóbbi viszont duplába került. Ha lúd, legyen kövér:
„Mentsél ki innen, te rohadék!”