Titok, hogy terhes, a boldogság mázsás nehezék. Épp csak hogy elkezdődik a nyár, és közben mégis sötét felhők gyülekeznek. Egyre csak gyűlnek és kitakarják a kék eget, szürke ruhát dobnak a napkorongra. Titok, hogy beköltözött a hasába az idegen anyag: befúrta magát, és ott életre kelt. Napról napra növekszik. Teréz lelke csattog, csapong, hol bizakodó, hol őrülten félős. Hol szelíd, máskor harapós. Mégis bátor nőnek mondanánk őt, aki a legnehezebb helyzetek ura. A gyerekvárás öröm, sok benne a jó pillanata, de azokat a végtelen rémület váltja és néha egészen ijesztő tud lenni. Mintha ez már nem ő lenne. Nem az ő teste, bőre, csontjai, méhe. Elvették az életét és egy újat kapott helyette. De ki ő ebben a történetben?
Karcsú, sudár alakja hosszan pattog a járdán. Szép ruhába öltözött a vizsgákhoz, Teréz hazafelé gyalogolt. Blúzban volt, hosszú szoknyában és magas szárú cipőben. Kissé sántított az egyik bokájával, sportvizsga volt, futni kellett, igen hosszú út várt rá. Mióta kitört a háború, jobb gyalogolni, a vonatot eltalálhatják, a villamosról folyton leszállítják a német katonák az utasokat. És a zsidókat is vagonokban viszik a munkásszolgálatra, mint a barátnőjét pár hete, nem, azóta csak gyalog jár, fél. A villamos aznap úgysem járt Cinkotáról Szentmihályra.
A kertek alatt folyt a háború. Lőttek. Aknák robbantak, szilánkokra törték az életeket, halottak testrésze, és hullák feküdtek a kiserdőnél, ezért arra senki nem ment már szívesen. A lakását senkinek nem volt tanácsos elhagynia. Az utca zaja néma, meszelt csend lett az utóbbi hetekben, de Teréznek mennie kellett, mert vizsgák voltak, nincs mese, menni kell. Ha tehette, persze Teréz is otthon gubbasztott, gyakran bezárta magát az albérleti szobájába, hogy tanuljon, bedugta mind a két fültét, hogy ne hallja a háború sikolyait. Rajzolás és magolás közben hallgatta a házfalakon túli ütéseket. Hatalmas, zengő robbanásokat, mikor a sashalmi bombatámadás után még Szentmihályon is szilánkok hullottak a cserepekre.
1944 tavaszán a húsvéti szünet után mindenkit hazaküldtek a Cinkotai Tanítóképzőből, kivéve a végzősöket. Teréz utolsó éves volt. Félt, de a félelem nem jó szó. Visszafojtott örömmámorban teltek számára a szünet utolsó napjai. Biztos volt benne, hogy gyereket vár. Ha kitudódik, nem vizsgázhat le és nem lesz meg a diplomája. Ezért egy asztalra ragasztott cédulán számolta a napokat, a papír az íróasztala közepén volt, rajta egy férfi neve, szív és ámor nyila. Cinkotán kicsapják az olyan lányokat, akikkel ez megesik. Kiközösíti a tanári kar, mehet, amerre lát. És neki nincs hova mennie, így is albérletben lakik, a nagynénje támogatja, aki a belvárosban él. Postással és rokonokkal küldi neki minden héten a pengőket.
Ida néni, a tanítóképző alapítója előző évben hunyt el, de a szelleme az iskola minden sarkát belengte évtizedekre. Ő még azt sem engedte meg az olyan lányoknak, akik férjhez mentek a diploma előtt, hogy vizsgát kérvényezzenek. Nagy ritkán tett csak kivételt, ha megárvultak, vagy eltűnt a fronton az egyik szülőjük és nem tudták tovább fizetni a tandíjat. A német katonák hónapokkal ezelőtt beköltöztek az árvalányképző patinás kastélyépületébe. Az első emeleten laktak. Néha ott flangálnak a tantermek előtt, volt, hogy egy szál gatyában mentek párokban és leskelődtek a lányok után: némán tűrni kell. Egy pisszenést ne halljak! Csak udvariasan! Az írásbeliket azóta az iskola pincéjében tartják.
Világháború van, ismételgette Teréz, visszhangzottak benne a csupa szigorú szavak. Tegyünk úgy, mintha normális élet lenne, akkor túléljük! A tanári kar szerint a háború múlandó, lesz itt még béke és árvagyerek bőven, az égből is egyedül hagyott nők és gyerekek potyognak majd. Nagy a szükség most minden okos nőre!
Nehéz, súlyos követ cipel a hátán a Teréz, és egy kicsi kavicsot a hasában.
A szerelem tilos volt a vizsgák idején, de legalábbis titkos szenvedély. A tanítónő egész embert kér. Erkölcsöt, fegyelmet, akaratot. A lüke szenvedély ártalmas lehet egy ilyen különösen vészterhes korban. Persze, Ida néni egyedül élt, sose ment férjhez, egész életét a tanulásnak szentelte. Ott lakott az iskolában. Fiatal korában elhagyta Ungvárt és Kárpátalját, Berlinben, Zürichben tanult, aztán Pozsonyban telepedett le, megalapította a Pozsonyi Tanítóképzőt. Mikor Trianon után a csehek elfoglalták a magyar intézeteket, megszállták a tanítóképzőt, aminek Ida néni az igazgatója volt. Pár év múlva Batthyány Ilona, az öngyilkos Beniczky báró özvegye segítségével Cinkotára költöztette az iskoláját.
Hazafelé Teréz arra gondolt, hogy ez a Tabódy Ida olyan kedvesen volt szigorú, mint az alakváltó szörnyetegek szoktak az angol misztikus regényekben, kész Frankenstein. Miket beszél ez a Teréz? Te tiszta dilis vagy, mondták a barátnői. Igen, ő az, az alakváltó szörnyeteg…. Kedves, kerek, selymes arcbőre mögött szilárd, kemény, kegyetlenül szigorú csontok ültek.
Ida néni állítólag a rákospalotai Leánynevelővel példálózott. Szögesdrótozott, magas téglafalával – ott milyen lehet bezárva lenni? Ha statuálni akart, vagy azonnal kipenderíteni valakit, akkor csak annyi volt, hogy hívja Palotáról a fekete nevelőintézeti autót.
Csend lett, félelem, fegyelem, óvatoskodás, diszciplína.
Ment, ment tovább a Teréz. Elhaladt a parkban a tankok mellett. A téglaporos, virágos járdán peckesen ment. A Rádió utcán fel, a Mozi előtt aztán elkanyarodott a nagyablakos, klinkertéglás házak felé. Falusi otthonok, kalyibák, az ól vályogból van. Mély, sáros pöcegödör ól a kert közepén. Elkanyarodik jobbra, fel az öreg temetőnél. Szed pár virágot és visszafordul. Hirtelen feszült lesz, meggondolja magát. Futni kezd. Köhög a sietségtől, alig kap levegőt. A Gyuri ott van. A szokott kapunál várja. Megfogja, öleli, olyan szorosan, hogy nincs levegője már, de jó, édes, erős és szoros ölelés ez. Tisztára a falhoz nyomja a Gyuri szerelme, de már nem érez fizikai dolgokat, csak a szenvedélyt.
Szeretlek.
Én imádlak.
Visznek a frontra Teréz, hallod-e? Ki fogod bírni?
Nem is igaz!
Ugye megvársz?
Hát nem szerelsz le? Azt ígérted. Sír.
Egy csók, lehet még, Terézke? A széparcú, bagószagú, egyenruhás Gyuri kéri, könyörög, az örök szerelem ígéretét kéri az ájult Teréztől.
Teréz néma, szótlan. Most fáj a hasa is, mi történhetett. Egy pillanatra nem tért magához, forgott a világ.
Agyoncsókolja. Megfogja, újra a falhoz szorítja. Holnap este a temetőnél várlak, a templomnál, súgja édes, karcos hangján a Gyuri. Teréz annyira átadja magát az ölelésnek, hogy nincs szíve elmondania, hogy megesett. Vagyis eszébe sem jut, mert mikor mondaná, a Gyuri fut a bakák után, hogy felkapaszkodjon a füstölő teherautó platójára… Gyuri eltűnik a gödöllői dombok felé a határban.
Majd holnap, ha újra látja, és lesz idő beszélni. Holnap most már el kell mondani az igazat!
Gyuri, fiad születik! Kiabált a Teréz hazafelé Rákosszentmihályon. Kiabált, de kutya nem hallotta, olyan üresek voltak a bombafüstös utcák. A törött üvegszilánkok, a cserepek, a faldarabok, darabjaira széthullott minden.