A nyelv a dolog elé siet
Maurice Blanchot – intenciók
A beszéd kristályszerkezetű vatta.
Nem szúnyogháló. Nem is raklap.
Bár tanulmányozhatjuk a kertet
a szavakból szőtt hálón át.
Átbújnak a kerítésen az indák.
Az erdő az átírás példája épp.
Úgy támad fel, hogy rajta mész.
Minden lépés dolog s beszéd.
Cseveg a járdalappal az ész.
Egy státer a Sturm und Drang darabja.
A nyelv a dolgot megragadja.
Ahelyett, hogy benne állna –
Már zöld állapotában learatja.
Együtt ebédelnek s fölidézik a múltat.
Ha lázadsz, konstrukcióként lenyúllak!
A képernyőn narratíva-bábok úsznak.
Egy tanulmány sodorja el a Holdat.
A háttérzúgás egyre árnyaltabb.
A puding elfogyott, a tálat kinyaltad.
A szellem szubsztrátuma a nyelv
A feltevés, mint alkotóelem.
Amit az Úr a hajnalba csomagolt nekem.
Olyan, mintha mondanánk valamit
és azonnal idézőjelbe tennénk.
Megint a semmibe hull a tegnap esténk.
Racionális, reprezentáns SZABVÁNYOK.
Te üzleti útra mész. Én esszébe gravírozom hiányod.
A befogadás kardinális, a programozás marginális.
Az elidegenedés a borban kiázik.
Mert szüntelen ambivalenciában fürdik, ahogy ábrándozik.
Illúzió és allúzió között lebeg. Túlfolyik.
Belepi a pára az álomi mezsgyét.
Majd jön a szó-röntgen. Éjjeli nemlét.
És ne akarj belém bújni túl korán. Mondja.
Mint egy öngyújtó. Szétszedi a lángot. Kibontja.
Semmi apokalipszis, csak egy vérbő, női mell.
A nyár metaforája. Parfümöt lehel.