A szubjektum megjelenítésének fitocentrikus és poszthumanista aspektusai Medbh McGuckian The Flower Master című kötetében
The seeds dictate their own vocabulary”
Medbh McGuckian, The Flower Master and Other Poems
Medbh McGuckian posztmodern szövegeinek legtermékenyebb, legnagyobb magyarázóerővel bíró olvasatait eddig talán a posztstrukturalista, feminista és posztkoloniális elméletek metszéspontján keletkező értelmezések adták, azonban hipotézisem szerint e kritikai tengelyek termékenyen kiegészíthetőek a non-humán kérdése körül forgó elméleti diskurzusok bevonásával, még ha a McGuckian-recepción belül egyelőre igen alulreprezentáltak is e megközelítések. McGuckian legelső, The Flower Master című kötetére összpontosító poszthumanista olvasatom elsődleges elméleti keretét Michael Marder növényi posztmetafizikája adja, így a dolgozat először röviden számba veszi a poszthumanizmus főbb irányzatait ─ transzhumanizmus, ökokritika, új materializmus, (kritikai) poszthumanizmus ─, majd pozicionálja Marder növényfilozófiáját e tengelyen. Ezt követően az elemző szakasz Marder Plant-Thinking: A Philosophy of Vegetal Life című könyvének egyes, a növények autonómiájára, szexualitására, temporalitására és intencionalitására vonatkozó eszmefuttatásai mentén a versek növényi metaforáinak, allegóriáinak és narratíváinak vonatkozó vetületeit tárgyalja. A dolgozat konklúziója szerint a The Flower Master a (poszt)koloniális viszonyrendszernek a (társadalmi) nemek szerepleosztásai szintjén is igen kötött, tradicionális reprezentációinak felnyitását és szubverzióját a fitocentrikus gondolkodással rezonáló stratégiákkal viszi véghez, miközben a versek a szubjektum autonóm, humanista variációját a non-antropocentrikus növényi posztmetafizika fókuszából írják újra.
Kulcsszavak: Medbh McGuckian, feminizmus, posztkolonialitás, poszthumanizmus, Michael Marder, fitocentrizmus, növényi posztmetafizika
A poszthumanizmus és változatai
Medbh McGuckian posztmodern költészetében a női és nemzeti identitás bonyolult, szorosan összekapcsolódó kérdéseit már sokan vizsgálták (Wills 1993, Alcobia-Murphy 2006, Fadem 2019), azonban szövegeinek poszthumanista potenciáljáról nem sok szó esett még, pedig Jesús Lorenzo-Modia több kései verset is elemzett ökofeminista kontextusban (vö. Lorenzo-Modia, 2020), Donna L. Potts pedig ökokritikai értelmézésével a költő legkorábbi szövegeiben vizsgálta a humán és a non-humán viszonyát (Potts 2011). A kérdésnek ugyanakkor természetesen már a felvetése sem egyszerű, hiszen a poszthumanizmus, mint Ferrando megjegyzi, afféle gumifogalommá vált, s magában foglalja többek között a kritikai poszthumanizmus, a transzhumanizmus, az antihumanizmus és az új materializmus különböző irányzatait is (Ferrando 2018, 394), de mint Nemes Z. írja, olyan diskurzusok is a poszthumanizmus körébe sorolhatók, mint a spekulatív realizmus, az animal studies, illetve az antropocénra fókuszáló ökokritikai gondolkodás (Nemes Z. 2018, 377−378). Azonban míg a transzhumanizmus fókuszában például a természettudomány, így az NBIC technológiák adta lehetőségek feltérképezése áll, a kritikai poszthumanizmus inkább a kultúratudományok felé orientálódik (Nemes Z. 2018, 384). Ugyanakkor nem csak diszciplináris fókuszuk különbözteti meg ezeket az irányzatokat, hanem az is, hogy feltételezett közös nevezőjük, tehát az antropocentrizmus és/vagy a humanizmus elutasítása terén adott esetben mennyire elütőnek bizonyulhat álláspontjuk (Nemes Z. 2018, 379). Amint azt Ferrando megjegyzi, „[a]z olyan fogalmak hangsúlyozása, mint a racionalitás, haladás és optimizmus mind arra utalnak, hogy a transzhumanizmus (…) nem kívánja meghaladni a racionális humanizmust. A humanizmus továbbvitele miatt a transzhumanizmus ultrahumanizmusként is definiálható.” (Ferrando 2018, 396)
A „human enhancement” projektje felett bábáskodó transzhumanizmussal szemben azonban a (kritikai) poszthumanizmusnak nevezhető irányvonal számára kulcsfontosságú a felvilágosodás racionális, autonóm, haladáselvű emberfogalmának, illetve az emberi faj központi pozíciójának kibillentése (Ferrando 2018, 399), s javaslatom szerint McGuckian The Flower Master című kötete is olvasható az így értett poszthumanista paradigma mentén.
Mint arra Rosi Braidotti felhívja a figyelmet, a poszthumanizmust konvergenciaként és folyamatában érdemes szemlélni, s észre kell vennünk, hogy a természet−kultúra dichotómia a természet oldalán a kulturális másságot is magában foglalja, tehát a humanizmus válsága által előálló poszthumán paradigma ilyen értelemben az „emberi mások” (ön)felszabadításának paradigmája is (Braidotti 2018, 443). Mire „Michel Foucault a humanizmus úttörő kritikáját publikálta A szavak és a dolgokban (1966), a radikális diskurzusokban már élénk vita folyt az ember ideája körül, egyes politikai csoportok pedig már zászlajukra tűzték az antihumanizmus gondolatát” (Braidotti 2018, 442). Ily módon tehát a feminista, queer és posztkoloniális diskurzusok ugyanolyan szervesen kapcsolódnak a poszthumanizmus paradigmájához, mint az ember halálát bejelentő Foucault vagy az animal studies megalapozásához is hozzájáruló Derrida gondolati rendszerei. Ha pedig saját vizsgálódásaink módszertani iránytűje gyanánt megfogadjuk Ferrando javaslatát, mely hangsúlyozza, hogy „[a] poszthumanizmus (…) a középpontnak mint olyannak a legitimitását hatályon kívül helyezi, legyen szó hegemón vagy szubverzív centrumokról” (Ferrando 2018, 400), akkor e demokratizmus jegyében McGuckian költészetének feminista és posztkoloniális kritikai potenciálját megkísérelhetjük exponálni a The Flower Master növényi posztmetafizikájaként is. A kötet növényi univerzuma ugyanis, mint majd bemutatni szándékozom, a marderi posztmetafizikai szemlélet jegyében konstruálódik meg, és a növényekről való klasszikus, nyugati metafizikai gondolkodás számos elemét felforgatja, hogy aztán ezen a termékeny képi talajon vesse el a szubjektum tradicionális, humanista és antropocentrikus konstrukcióit is átíró „posztdualisztikus folyamatontológia” (Ferrando 2018, 402) magvait.
Dolgozatomban tehát ezeket a felforgató manővereket igyekszem majd felmutatni a The Flower Master szövegeiben olyan, a recepció által már leírt posztmodern mcguckiani stratégiák mentén, melyek párhuzamba állíthatók Michael Marder poszthumanista növényi posztmetafizikájával. 1 Ezen stratégiák közé tartozik többek között a rizomatikus szerveződés (Mallot 2004), a szemiotikus infiltráció (Clutterbuck 2010, O’Connor 1995), a bináris oppozíciók dekonstrukciója (Porter 1989), illetve a mátrixiális relacionalitást hangsúlyozó, a transject állapotokhoz társítható fluiditás a szubjektum-objektum viszonyok szintjén (Sullivan 2009).
A fenti stratégiákat leíró McGuckian-értelmezések ugyanakkor alapvetően a (kulturális) szubjektum egy antropocentrikus változatával operálnak, a recepcióban pedig, legalábbis ami McGuckian korai költészetét illeti, az egyetlen kivételt Potts feljebb már említett ökokritikai-ökofeminista olvasata képezi, mely a humán vonatkozású hatalmi struktúrák (gender, vallás, nemzetiség) szubverziójának mását felmutatja a versekben a humán−non-humán, ember−természet kontinuum szférájára vonatkoztatva is. A természeti, illetve a növényi fókuszba állításával ezt az irányvonalat fogom tehát követni én is, azonban míg Potts elsősorban az irodalmi ökokritika giffordi poszt-pasztorál koncepciójából indult ki, én a posztmodern elméletiségre némiképp elzárkózóbban és/vagy korlátozottabban reagáló (korai) ökokritikai irányvonalak helyett (vö. Matts 2011, 3−5) Marder fitocentrizmusát fogom a középpontba helyezni, hogy McGuckian költészetének sokoldalúan teoretizált posztmodernitását explicitebben is kapcsolatba hozhassuk poszthumanista potenciáljával.
Ami a fent említett korlátozottabb, illetve elzárkózó reakciót illeti, Gifford Pastoral című munkájában például a dekonstrukció kérdése csupán egyetlen egyszer jelenik meg explicit formában, amikor a prezerválandó jelöltek, tehát a környezet védelmében Gifford Leonard Scigajra hivatkozva a différance referencialitást felfüggesztő fogalmának elvetését javasolja (Gifford 1999, 149), míg Potts megállapítja, hogy a posztmodern gondolkodás minden identitásban konstrukciót tételező észjárása veszélyezteti az ökokritikai gondolkodást (Potts 2011, 164). Marder ezzel szemben eloldja a différance koncepcióját a textuális idealizmus, illetve a radikális nyelvi konstruktivizmus e gyakran hozzácsatolt vádjaitól, s többek között a természeti, illetve növényi (proto-)írás alapvető technikájaként is tekint rá, perspektívája ilyen értelemben tehát közelebb áll azokhoz a dekonstruktív, új materialista poszthumanizmusokhoz, amelyek az elkülönböződés folyamata alatt ‒ az anyagi dimenzió hangsúlyos bevonásával ‒ a materiális és a diszkurzív állandóan újraíródó, ko-konstitutívan szerveződő mintázatait értik. 2 A nyomstruktúra mutációs logikája tehát ezekben a megközelítésekben, mint Losoncz fogalmaz a dekonstrukció egy lehetséges értelmezése kapcsán, nem lefokozza a valóst, hanem épphogy annak az alanyiságunkon túláradó mivoltára utal (Losoncz 2018, 468), és az összefonódottság etikáját (⹂ethics of entanglement”) viszi színre (Barad 2011, 150).
Mindazonáltal a giffordi rendszer a különbségek ellenére több lényeges ponton is rokonítható Marder fitocentrizmusával. A legfontosabb ezek közül talán a természet és a kultúra dichotómia helyett e kettő komplex kontinuumként való konceptualizálása, illetve az így értett humán−non-humán tengely kiegészítése a humán dimenziójához kapcsolható kisebbségi diskurzusok bevonásával. Ugyanakkor míg Gifford e természet−kultúra kontinuumot elsősorban a biocentrizmus felől képzeli el (Gifford 1999, 164), s a poszt-pasztorál meghatározásakor az egyensúly fogalma is kiemelt szerepet kap (Gifford 1999, 153), addig Marder mind a biocentrizmus, mind az újkeletűbb zoocentrizmus esetlegesen produktívabb alternatívájaként ajánlja fel fitocentrizmusát, s koncepciójában az egyensúly helyett a köztesség és a decentrálás fogalmai kerülnek előtérbe.
Mint Marder fogalmaz, a biocentrizmus és zoocentrizmus két szélső pontja között a fitocentrizmus képes lehet közvetíteni, hiszen a növények tökéletes mediátoroknak bizonyulhatnak például az organikus és az inorganikus, a partikuláris és az általános között (Marder 2014, 241−242). Arisztotelész A lélekről című munkájának ta phuomena esernyőfogalmára támaszkodva Marder fitocentrizmusának központi eleme tehát a szinechdochikus funkció lesz, utalva az ásványi, növényi, állati, emberi egymásba hajló horizontjaira, s ennek megfelelően Marder azt is kiemeli, hogy a fitocentrizmus perspektívája nem egy új, autentikusabb középpontot hoz létre vagy rekonstruál, ugyanis a növényit mint olyat egyben a decentrálás inherens közegeként is tételezi (Marder 2014, 244).
A 2013-ban megjelent, Plant-Thinking: A Philosophy of Vegetal Life című könyve gyakorlatilag e projekt nagyívű megalapozásának tekinthető, melyben a hermeneutikai fenomenológia, a dekonstrukció és a gyenge gondolkodás posztmetafizikai irányvonalait követve a plant-thinking következő vetületeit vizsgálja Marder:
1, mint nem fogalmi, nem kognitív, sajátosan növényi gondolkodásmód 2, mint a növényekről való emberi gondolkodás 3, mint az emberi gondolkodásnak a növényekkel való találkozásban való dehumanizálása és növényivé válása 4, mint folytatódó, szimbiotikus reláció ezen átváltoztatott gondolkodás és a növények létezése között. (Marder 2013, 6−10.)
Alapkoncepciója szerint a növények egy úgynevezett nem tudatos intencionalitás megtestesítői. A fogalom Lévinas nem-intencionális tudat fogalmában összegezhető Husserl-kritikájára épít, ugyanakkor azon csavar egyet (Marder 2013, 159). Marder tehát nem az intencionalitást vonja ki az egyenletből, hanem annak átlátszatlanságára, többirányúságára és lezáratlanságára, illetve non-oppozicionális minőségére hívja fel a figyelmet, s ennek mentén dolgozza ki a növényi autonómia heteronómiának nevezhető hiányára, a növényi szexualitás fluiditására, illetve a növényi időszerkezet heterotemporalitására és ateleologikusságára vonatkozó eszmefuttatásait. Ennek megfelelően dolgozatom további, elemző szakaszában a nyelvileg megkonstruált kulturális szubjektum szerkezetének sajátságait a marderi értelemben vett növényi létmód sajátosságaival fogom összekötni az autonómia, a szexualitás, a temporalitás, illetve az intencionalitás szintjein.
Autonómia és szexualitás
Marder a növényi autonómia tárgyalásakor a De Plantis szerzőjének azon eszmefuttatásához nyúl vissza, mely a növényeket azért tekinti alsóbbrendűnek, mert környezetükbe sokkal szélsősegesebben vannak beágyazva, tehát az állatokhoz és az emberekhez képest kevésbé autonómak (Marder 2013, 67). A talaj, a légkör, a víz, a napfény közegeibe való szélsőséges beágyazottság, tehát a heteronómia, számos McGuckian-versben is megjelenik, és Marder posztmetafizikai kritikájához hasonlóan a növény és a közegét képező másikjai közötti határ magas fokú permeabilitása itt sem deficitként, hanem a humanista szubjektum átértékelésének lehetőségfeltételeként jelenik meg. Bár a tradicionális természeti szimbolikáknak megfelelően McGuckiannél a nap és az eső maszkulin értéket kap, míg a hold, illetve a föld és a növény tipikusan a femininitás jelölői, összetett képi kompozíciói, ahogy erre a recepció is igen gyakran utal, a permeabilitást hangsúlyozva végül mindig hibrid gender-konstrukciókat hoznak létre (O’Connor 1995, Clutterbuck 2010, Flynn 2014). A „Champagne” (40) című versben például a maszkulin nap és a feminin virág bináris oppozíciójához képest a harmadik, köztes jelentéstér a címzett nyakára csillag(árnyék)ot vet(ít)ő virág alakjában jelenik meg:
The frequent death of distant suns
That prey upon these sexless nights
Leaves me incapable of dream as birds.
An unobtrusive glance will trace
The far-off mocking star, the character
Shone by a flower on your neck, the shallow
Seconds between obligation and dawn.
E hajlításos stratégia ─ amit Lesley Wheeler szintén a jellegzetesen mcguckiani technikák közt említ (506) ─ a kötetben mindenütt jelen van, s különféleképp aktualizálható szemantikai differenciációkat hoz létre például az alapvetően femininként kódolt virágok képi családján belül is. Alan Robinson például megjegyzi, hogy a „Tulips” (27) című vers tulipánjaival szemben a „The Orchid House” érzéki orchideái egy olyan feminitás analógiái, mely képes önmaga kiteljesítésére (Robinson 1988, 205). Ugyanakkor az ehhez hasonló, valóban észlelhető oppozíciók sosem tiszták, ugyanis elemeik folytonosan új szemantikai konstellációkba lépnek fraktalizált mintázokat létrehozva (Mallot 2005, 246). A „Tulips” (27) című versben például a receptív, feminin nárcisz és a fortélyos, maszkulin tulipán binaritása jelen van, azonban a szöveg azt több alkalommal fel is forgatja. Jó példa erre az, hogy ‒ mint Docherty is megjegyzi ‒ a tulipán felépítése mind a férfi, mind a női nemi szervet megidézheti (Docherty 1992, 196─197), vagy az, hogy a vers zárlata a nőiességet („womanliness”) a maszkulin pólust képviselő tulipánokhoz kapcsolódó leírással szemlélteti:
Touching the tulips was a shyness
I have had for a long time – such
Defensive mechanism to frustrate the rain
That shakes into the sherry glass
Of the daffodil, though scarcely
Love’s young dream;
(…)
(…) their absent faces
Lifted many times to the artistry of light ‒
Its lovelessness a deeper sort
Of illness than the womanliness
Of tulips with their bee-dark hearts.
E manőverek tehát a heterónimában rejlő permeabilitást transzponálják, új életet lehelve, mint Marder fogalmaz, a szexualitás oppozíciókon túli, szórt formáiba (Marder 2013, 85), amit jól mutatnak például a „The Truth Room” (50) szintén a bináris szerveződés ellenében dolgozó, alábbi sorai is, ahol a növényi feminin szférájához társítható levélhullás a zuhogó víz, majd a szemesedő felhőként megjelenített maszkulin eső képzetébe hajlik át:
But unless the purpose of fruit is just
To distance itself, or be crushed, one must wait
Four seasons to see a place, how leaf-fall sums it up.
Then I would call my house ’Falling Water’,
Like a truth room where my symptoms feel at home;
And the city’s early spring might make a freedom
I thought I had averted stir within me,
With its streets of seeding cloud, its sky’s
Plump countrifiedness, blue as God intended.
A növény metaforikus tere McGuckiannél tehát a köztesség terévé alakul, miközben a hagyományos megfeleltetést a női és a növényi között számos szöveghely a heteronómia metamorfózisba hajló felértékelésével belülről forgatja fel. A köztesség e permeábilis terének központi szerepét hangsúlyozzák többek között Porter és Sered olvasatai is. Sered hangsúlyozza, hogy a szövegek ellenállnak a definíciós fixáltságnak (Sered 2002, 277), míg Porter a disszemináció mintázatait mutatja fel a versekben, kiemelve, hogy azokban gyakran megfigyelhető a derridai harmadik fogalomnak megfeleltethető szemantikai mezők kiépítése. Porter a harmadik fogalom működését a második, Venus and the Rain című kötetben kirajzolódó Nap−Hold−Vénusz hármas motivikus struktúra elemzésével szemléltette (Porter 1989, 102‒103), de jó példa e szerveződésre a The Flower Masternek a „The Mast Year” (58) című záróverse is. Ebben a versben McGuckian egy erdős ökoszisztéma működésére épít összetett politikai allegóriát kiindulópontként a címet képező, a makktermés néhány évenkénti szokatlan abundanciájára utaló botanikai kifejezést használva, mely egyaránt utalhat a kelta növényszimbolikában feminin bükk és maszkulin tölgy termésére (vö. Maier 1997, 272). A verset egyébként érdekes módon a recepció eddig csak az anyaság kérdése felől (Flynn 2014, 25), illetve a kreativitás organikusságának allegorizálásaként értelmezte (Faragó 2014, 26), pedig a nemzeti identitás, illetve a kolonialitás problematikájának paralell jelenlétét a kötetszintű kontextus igen egyértelműen jelzi. A „The Heiress” (57) című versben ugyanis, mint azt Alcobia-Murphy alapos intertextuális kutatása kimutatta, a tölgy termését játékba hozó részlet a forrásszövegben a katolikus Mária I. Erzsébet általi lefejeztetéséhez kapcsolódik, 3 s így az utolsó versszak jelenete a Dirty Protest eseményeinek allegorizálásaként is érthető, mely allegóriában a fekete makkok a rabok által a cellák falaira kent ürüléket jelenítik meg (Alcobia-Murphy 2006, 155−158). 4 Ez pedig nem csupán a „The Mast Year” (58) (poszt)koloniális kontextusban történő olvasására jelent felhívást, hanem azt is jelzi, hogy a makkmotívum esetében sem egy bináris struktúrával van dolgunk, hanem az oppozícóknak egy heterogén zónába való átrendezésével:
Dead leaves do not necessarily
fall; it is not coldness, but the tree itself
that bids them go, preventing their destruction.
So I walk along the beach, unruly, I drop
among my shrubbery of seaweed my black acorn buttons. (57)
Some kinds of trees are ever eager
To populate new ground, the oak or pine.
Though beech can thrive on many soils
And carve itself an empire, its vocation
Is gentler; it casts a shade for wildflowers
Adapted to the gloom, which feed
Like fungus on its rot bedstraw leaves. (58)
Amint az látható, a “The Heiress” (57) esetében a makk képe egy, a halál kontextusában megjelenő feminin (pro)kreativitáshoz köthető, mely a kolonizált pólust képviseli. Ezzel szemben a „The Mast Year” (58) című versben a tölgyek már egy, a kolonizáló szerepét is megidéző („ever eager / to populate new ground”), maszkulin, már-már agresszív életerőt képviselnek, s e kettős szerkezethez társul aztán az ambivalens gender elemeket vegyítő bükk képe, mely e konstellációban a derridai harmadik fogalom funkcióját tölti be. E hármas szerveződéssel McGuckian tehát megbontja a tradicionális reprezentációkban szorosan összekapcsolódó kolonizáló/kolonizált és maszkulin/feminin diádokat s így nem csupán a társadalmi nemi szerepek oppozicionális reprezentációjának kritikáját adja, de a ‒ nemzeti (ír) és birodalmi (brit) ‒ militáns nacionalizmusok posztnacionalista orientációjú kritikáját is. Marder példáinál maradva azonban itt egyfelől nem a Goethe által A Növények metamorfózisában tételezett idealizált, bináris gender-struktúráról és nem is a hegeli szexuális differenciálatlanságról van szó, ami Marder szerint Hegelnél végül a növények aszexualitásaként értelmeződik (Marder 2013, 86−87), hanem arról az ősibb, pre-dualisztikus nemi elrendeződésről, amiről, mint Marder írja, Derrida is beszél a heideggeri Dasein semlegessége kapcsán (Marder 2013, 88). A „The Mast Year” szemantikai ökoszisztémája tehát az ír nemzeti identitásnak szimbolikusan a druida tölgyhöz kapcsolható gyökerét mintegy rizomatizálja, s erre a stratégiára mutat rá többek között Edward Mallot McGuckian-olvasata is, mely a verseket a deleuze-i ezer fennsík modellel hozza kapcsolatba. Mallot kiemeli, hogy miközben az egymás közegében mozgó tektonikus síkok megőrzik differenciájukat, azok a közösségi kapcsolódásnak a politikai és szexuális törésvonalakon túlmutató lehetőségeit is hordozzák (Mallot 2005, 248, 252), és hasonlóan fogalmaz Marder is a rizomatikusan strukturálódó (non-)identitás heteronómiára épülő szerkezete kapcsán, amikor abban az osztozás egy olyan paradigmáját látja, mely minden, autonóm egyének között létrejövő cserénél alapvetőbb (Marder 2013, 52).
Temporalitás és intencionalitás
Ami az időszerkezetet illeti, a marderi posztmetafizikában a szélsőséges beágyazottság nem csupán a fizikai közegek, hanem az idő, az időjárás és az évszakok tekintetében is előáll. A növény ideje így mindig a másik idejeként, azaz a disszemináció és az elkülönböződés mintázatait is játékba hozó heterotemporalitásként jelenik meg (Marder 2013, 100−101), kibillentve így a reproduktivitás azon célelvű logikáját is, ami mind Hegelnél, mind Heideggernél kiemelt szerepet kap. Mint Marder írja, a klasszikus hegeli elképzelés szerint az aktualitás mindig egy meghatározott potencialitás felől definiálódik, így A Szellem fenomenológiájának növényi allegóriájában a növény célja a gyümölcs lesz (Marder 2013, 96−98), s ezt a telosz-orientált mintát alkalmazza aztán a növényekre Heidegger is, aki a Lét és időben kifejti, hogy a Dasein a növények számára azért hozzáférhetetlen, mert azok alapvető viszonyulási pontja nem a halál, hanem a gyümölcs beérésében realizálódó beteljesülés (Marder 2013, 99). A növényi idő e célelvű konceptualizálásával azonban, ahogy Marder is, a McGuckian-versek szembemennek. A másik idejeként létrejövő idő, tehát az alteritásban konstituálódó heterotemporalitás, illetve az ebből következő sérülékenység jól megfigyelhető például a „The Truth Room” (50) következő soraiban:
(…) their prettiness depends on such deceitful
Summers, they leave their ends ajar like naked
Eggs or fecund eyes (…)
De jól látható a reproduktivitás teleologikus logikájának relativizálódása, ahogy arra Susan Porter is rámutat, a „Champagne” (40) című vers második részében is:
The mayflies’ opera is their only moon, only
Those that fall on water reproduce, content
with scattering in fog or storm, such ivory
As elephants hold lofty, like champagne.
Mint Porter írja, mivel a tiszavirágok reproduktív potenciálja véletlenszerű szóródásukhoz kötött, reproduktivitásuk paradigmája a disszemináció paradigmája lesz, s hasonló disszeminatív tendencia jelenik meg a „The Seed-Picture” (28) című versben is, mely a magok kapcsán szintén a kiszámíthatatlanságot helyezi előtérbe (Porter 1989, 96−99):
The seeds dictate their own vocabulary.
Their dusty colours capture
More than we can plan,
The mould on walls, jumbled garages,
Dead flower heads where insects shack…
Az ateleologikusságnak és a temporális alteritásban képződő heterotemporalitásának e Marder által leírt időszerkezetei Fadem és Docherty McGuckian-analíziseiben is megjelennek. Maureen Fadem például McGuckian költészetét olyan csendköltészetként ragadja meg, mely az elkülönböződés stratégiailag kitartott és felfokozott intervallumaként áll elő (Fadem 2019, 209), míg Docherty McGuckian hamleti, kizökkent idejéről beszél, mely mindig a nomadikus mozgás terepén, egyfajta szituatív kitettségben és köztességben találja magát (Docherty 1992, 202−203).
Az idő e nomadikus mozgás köré íródó szerkezetét erősíti a szövegekben gyakran megjelenő álomlogika is. A már említett „The Truth Room” (50) című versben például a szubjektum formálódásának a fa növekedéséhez kötött allegóriájában ez a formálódás a fa külső, élő felszíne és a belsőbb, kvázi halott részek közötti játéktérben jön létre, egy kusza, a kezdet és a vég kategóriáit materiálisan vegyítő, az álom dimenziójához kötött határtérben:
[The tree’s] life is all on the surface, if air reaches it
It leaves the centre hollow and each stage
Of wrapping gone sleepy as they say of pears,
With rottenness. Still it bends its dead heart
To the light, it is this death that supports it,
Growing harder, as a frozen cloud, dilute
or buoyant, wills itself to sleep,
Turning inside and out, inventing its own sweetness.
E nem tudatos, a materialitás dimenziójához is kapcsolódó szféra Marder növényfilozófiájában is központi szerephez jut, hiszen Marder a növényi intencionalitást mint nem tudatos intencionalitást a Merleau-Ponty által leírt pre-reflexív intencionalitáshoz kapcsolja (Marder 2013, 160), s ezt a nem tudatos elemet hangsúlyozza például Clutterbuck is, amikor Kristevára építve a logikát követő, maszkulin szuperegó és a nem tudatos, feminin id összjátékaként írja le a mcguckiani szövegműködést (Clutterbuck 2010). Hasonlóképp, a testies intencionalitás jelentőségére hívja fel a figyelmet a McGuckiant Merleau-Ponty felől olvasó Elin Holmsten is, rámutatva, hogy számos versben a jelentés észlelése inkább fizikailag, mint konceptuálisan megy végbe (Holmsten 2003, 41). Mint Holmsten írja, McGuckian azáltal, hogy nem választja le a testet a szociális és politikai aspektusokról, de nem is kezeli azt úgy, mint az utóbbiaknak teljesen kitettet, a testiség ambiguitását hangsúlyozza, azt, hogy a kategorizációkhoz képest az mindig egyfajta többletet jelenít meg (Holmsten 2003, 42). Ez jól tetten érhető például a „The Flitting” (54) című versben is, ahol a szomatikushoz („In body language terms, it has turned me upside down”) kapcsolódó artikulálhatatlan többlet a szomatikus lenyomatának („bumps / And cuts of the walls”) elfedésében („I cover them for safety”), a narratíva elfedettségében („secretes” mint eltitkol), illetve a narratívának a nyelvi tagoltság konceptualitásától a testiség („secretes” mint kiválaszt) nem fogalmi dimenziója felé való elmozdításában jelenik meg:
You wouldn’t believe all this house has cost me-
In body language terms, it has turned me upside down.
(…)
Now my own life hits me in the throat, the bumps
And cuts of the walls as telling
As the poreholes in strawberries, tomato seeds:
I cover them for safety with these Dutch girls
(…)
She seems a garden escape in her unconscious
Solidarity with darkness, clove-scented
As an orchid taking fifteen years to bloom,
And turning clockwise as the honeysuckle.
Who knows what importance
She attaches to the hours?
Her narrative secretes its own values
E többlet mögött, mely a konceptuális kategorikusságra folyamatos határátlépésekkel válaszol, mint Fadem jelzi, a koloniális szubjektum testi szinten is jelentkező megosztottsága áll a helynek és a testnek egy olyan politikáját képezve, mely, Foucault terminológiáját használva, túl van a panoptikuson (Fadem 2019, 176). A szubjektum itt tehát nem uralja a jelentésadást, a testies miópiában kirajzolódó mintázatok pedig egy fluid, non-oppozicionális és materiális intencionalitás mentén szerveződnek (Marder 2013, 152). Jó példa erre a „The Flitting” (54) („my children, / Little rock-roses, cushioned / In long-flowering sea-thrift) és a „Your House” (34) („a sea-meadow / Becomes a bath of meadow-sweet”) méhen belüli tájképe, de a „The Mast Year” (58) társulásainak ko-emergens ágenciális koreográfiája is, ami a bükk harmadik fogalmának disszeminatív hálóját is továbbszövi:
[the beech] makes an awkward neighbour, as the birch
Does, that lashes out in gales, and fosters
Intimacy with toadstools, till they sleep
In the benevolence of each other’s smells,
Never occupying many sites for long:
The thin red roots of alder vein
The crumbled bank, the otter’s ruptured door.
Bee-keepers love the windbreak sycamore,
The twill of hanging flowers that the beech
Denies the yew – its waking life so long
It lets the stylish beechwood
Have its day, as winded oaks
Lay store upon their Lammas growth,
The thickening of their dreams.
Az alanyiság e radikálisan relacionális-korporeális kontextusban való újraértelmezése, illetve a konceptualitás elhatároló, vágó alakzatának felülírása vagy dinamizálása jelenik meg Sullivan McGuckian-interpretációjában is, amikor Sullivan a derridai filozófiára is építő Ettinger mátrixiális elméletét felhasználva a differenciáló-összeköttetettséget („differentiating-injointness”) mint a pre-natális létezés transz-szubjektív élményére épülő kapcsolódási modellt a mcguckiani versbeszéd meghatározó strukturáló mintájaként mutatja fel. Sullivan kiemeli, hogy e transz-szubjektív modell keretében a geopolitikai határ traumákkal terhelt képzete a részleges, újbóli kapcsolódás jegyében fogalmazódhat újra (Sullivan 2009, 328−329), s hasonlóan foglalja össze Marder is a fitocentrizmus jelentőségét, amikor azt a politikai szerveződés egy olyan mintájához kapcsolja, mely a decentrált növekedést és a közösségekbe ágyazott közösségek együttélését hangsúlyozza (Marder 2014, 250).
Konklúzió
Konklúzióként elmondható, hogy a The Flower Master a (poszt)koloniális viszonyrendszernek a (társadalmi) nemek szerepleosztásai szintjén is igen kötött, tradicionális reprezentációinak felnyitását és szubverzióját a marderi növényi heteronómia, heterotemporalitás, illetve non-oppozicionális és fluid intencionalitás logikája mentén viszi színre, és a versek − mint a növényi posztmetafizika poétikus megtestesítői − a (kulturális) szubjektum autonóm, humanista variációját a non-antropocentrikus növényi posztmetafizikai fókuszából írják újra. A marderi fitocentrizmus felőli olvashatóság emellett rávilágít arra is, hogy a The Flower Master növényi univerzuma a poszt-pasztorál eredendő egyensúlyt megtestesítő terepe helyett olyan, a lokalitás és a non-szeparabilitás elvei mentén konceptualizált természetkultúraként is érthető (Braidotti−Hlavajova 2018, 235‒236), melynek folyamatosan elkülönböződő, heterogén sokaságot képező elemei nem írják vissza magukat egy totalizáló egész képzetébe, rámutatva így egyszersmind egy olyan poszthumanista-ökofeminista perspektívára, mely a posztmodernben, mint Oppermann fogalmaz, természetes szövetségesére talál, amennyiben a posztmodern gondolkodásnak a radikális nyelvi konstruktivizmust elkerülő változataiban a valós etiko-onto-episztemológiai összefonódások performativitásaként értelmeződik (Iovino‒Oppermann 2012, 462‒463).
Irodalom
Alcobia-Murphy, Shane. 2006. Sympathetic Ink: Intertextual Relations in Northern Irish Poetry. Liverpool University Press.
Barad, Karen. 2011. Nature’s Queer Performativity. Qui Parle 19 (2): 121−158.
Braidotti, Rosi. 2018. A poszthumántudományok felé. Ford. Lovász Ádám. Helikon 64 (4): 435−451.
Braidotti, Rosi‒Hlavajova, Maria ed. 2018. Posthuman Glossary. Bloomsbury.
Clutterbuck, Catriona. 2010. The Poetics of Subjectivity in the Early Poetry of Medbh McGuckian. In The poetry of Medbh McGuckian, The Interior of Words, edited by Shane Alcobia-Murphy and Richard Kirkland, 41−67. Cork University Press.
Docherty, Thomas. 1992. Initiations, Tempers, Seductions: Postmodern McGuckian. In The Chosen Ground: Essays on the Contemporary Poetry of Northern Ireland, edited by Neil Corcoran, 191−210. Seren Books.
Fadem, Maureen E. Ruprecht. 2019. Silence and Articulacy in the Poetry of Medbh McGuckian. Lexington Books.
Faragó Borbála. 2014. Medbh McGuckian. Bucknell University Press.
Ferrando, Francesca. 2018. Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materialitások. Különbségek és viszonylatok. Ford. Lovász Ádám Helikon 64 (4): 394−404.
Gifford, Terry. 1999. Pastoral. Routledge.
Flynn, Leontia. 2014. Reading Medbh McGuckian. Irish Academic Press.
Fraser, Antonia. 1969. Mary Queen of Scots. Weidenfield and Nicolson.
Fraser, Antonia. 1979. Mária, a skótok királynője. Ford. Bart István. Európa.
Holmsten, Elin. 2003. Those Deeply Carnal Moments: The Hermeneutics of Flesh in Medbh McGuckian’s Poetry. Nordic Irish Studies 2 (1): 29–45.
Iovino Serenella‒Oppermann Serpil. 2012. Theorizing Material Ecocriticism: A Diptych. ISLE: Interdisciplinary Studies in Literature and Environment 19 (3): 448–475.
Lorenzo-Modia, Jesús. 2020. Medbh McGuckian and Ecofeminist Anxiety: ‘The Contingency of Befalling’ Estudios Irlandeses: Journal of Irish Studies 15 (2): 53–64.
Losoncz Márk. 2018. Derrida és a komplexitás valósága. Helikon 64 (4): 466–477.
Kántor Péter vál. 1993. Új kabát, utolsó esély. Európa.
Maier, Bernhard. 1997. Dictionary of Celtic Religion and Culture. The Boydell Press.
Mallot, J. Edward. 2005. Medbh McGuckian’s Poetic Tectonics. Eire-Ireland 40 (3–4): 240–255.
Marder, Michael. 2014. For a Phytocentrism to Come. Environmental Philosophy 11 (2): 237−252.
Marder, Michael. 2013. Plant-Thinking: A Philosophy of Vegetal Life. Columbia University Press.
Matts, Tim. 2011. Violent Signs: Ecocriticism and the Symptom. Doctoral Dissertation. https://core.ac.uk/download/pdf/2826708.pdf (2021. okt. 17.)
McGuckian, Medbh. 1993. The Flower Master and Other Poems. The Gallery Press.
McGuckian, Medbh. 1984. Venus and the Rain. Oxford Universiy Press.
Nemes Z. Márió. 2018. Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai. Helikon 64 (4): 375–394.
O’Connor, Mary. 1995. ‘Rising Out’: Medbh McGuckian’s Destabilizing Poetics. Éire-Ireland 30 (4): 154−172.
Porter, Susan. 1989. The Imaginative Space of Medbh McGuckian. The Canadian Journal of Irish Studies 15 (2): 93–104.
Potts, Donna L. 2011. Contemporary Irish Poetry and the Pastoral Tradition. University of Missouri Press.
Sered, Danielle. 2002. ‘By Escaping and [Leaving] a Mark’: Authority and the Writing Subject of the Poetry of Medbh McGuckian. Irish University Review 32 (2): 273–285.
Sullivan, Moynagh. 2009. ‘On Her Second Birthday’, Medbh McGuckian. Irish University Review 39 (2): 320−332.
Wills, Clair. 1993. Improprieties: Politics and Sexuality in Northern Irish Poetry. Oxford University Press.
- A kötet verseinek címe mellett mindig zárójelben fogom megadni az oldalszámot a The Flower Master and Other Poems című második, átdolgozott kiadás oldalszámai alapján.
- Bár az új materialista gondolkodók, így például Rosi Braidotti, Jane Bennett vagy Astrida Neimanis, jellemzően inkább Gilles Deleuze filozófiájára támaszkodnak, mint azt Iris van der Tuin is megjegyzi, az új materialzmuson belül kialakult egy dekonstruktív orientációjú irányzat is, ami legtisztábban Karen Barad és Vicki Kirby írásaiban figyelhető meg (Braidotti−Hlavajova 2018, 277‒279).
- A vers Antonia Fraser Mary Queen of Scots című könyvéből tartalmaz jelöletlen idézeteket. Fraser könyve Mária, a skótok királynője címmel magyarul is megjelent Bart István fordításában.
- A „The Heiress” és a „The Mast Year” című versek magyarul is olvashatóak Bárdos László és Ferencz Győző fordításában a Kántor Péter által válogatott 1993-as Új kabát, utolsó esély című antológiában.