A tanulmány a 21. század regényirodalmát vizsgálja. A mai műfajvariánsokban kiemelt szerepe van a történetnek. Vajon tradicionalizmusról, konzervatív poétikákról lenne szó? A regény szembefordul azokkal a kritikai nézetekkel, amelyek a korábbi évtizedekben elvitatták a story poétikai jelentőségét. Az új tapasztalatok ellentmondanak e feltételezéseknek.
Kulcsszavak: regényirodalom, 21. század, a történet poétikai szerepe
1. A történetszerűség kérdésének újragondolását a 21. század elejének regényei aktualizálják. A kortárs világirodalomban, jelentős szerzők új opusaiban ugyanis feltűnően gyakori a hagyományos eseményelvű, időrendi elrendezésű történet. A világszerte olvasható művek alkotói közül ez jellemzi többek között Sebastian Barry és Colm Tóibín ír, Elena Ferrante olasz, Marilynne Robinson amerikai, Benedict Wells és a bosnyák származású Saša Stanišić német, valamint részben Per Petterson, Karl Ove Knausgård és Tore Renberg norvég írók prózáját. Jóval kisebb az olyan eredeti, rendhagyó kompozíciós megoldásokat kidolgozó szerzők száma, mint a skót Ali Smith, az izlandi Jón Kalman Stefánsson és Ófeigur Sigurðsson, valamint a különleges invenciójú, idős Cormac McCarthy amerikai író. Knausgård hatkötetes, négyezer oldalas regényciklusa meg sem születhetett volna, ha a részletező bemutatás nem lett volna az írói stratégia része. Ezzel szemben Stanišić regényei a csevegő, anekdotázó elemek sokaságával dinamizálják, és az élőbeszédhez közelítik az előadásmódot. Népszerűsége feltételezhetően e képességével is magyarázható. Egyeseknél jobban működik a szelektív hajlam, másoknál a tradicionális történetvezetés vagy a bőbeszédűség érvényesül. A művészi beállítottság, ízlés egyéni és alkati kérdés, a történetmondó hajlam pedig változatos formában juthat kifejezésre. Egyes teóriák furcsa félreértése volt az, hogy a story nélkülözhető. A rövidprózából részben, a regényműfajból azonban bizonyosan nem eliminálható. Erről tanúskodnak a történetelvű regényciklusok gyakori előfordulásai is a jelenkorban. (Thomka 2021)
McCarthy gondolata egyszerre világít rá négy nélkülözhetetlen kategóriára, a saját történet, az önazonosság, a regényfikció és a műfaj történetének összefüggéseire: „Apáink világa bennünk lakozik. Tízezer nemzedék és még több. Egy múlt nélküli alakzat nem képes fenntartani önmagát. Aminek nincs múltja annak nincs jövője sem. Életünk magvát saját elmúlt története alkotja és ebben a magban nem léteznek nyelvek csupán a tudás aktusa és ebben osztoznak álmainkban és az ébrenlét idején. Mielőtt az első ember megszólalt és miután majd az utolsó is örökre elhallgattatik. Végül mégis megszólalt amint azt látni fogjuk.” (McCarthy 2014, 333.)
2. Kritikai perspektívából időszerűvé teszi a történetelvű hagyomány érintését az is, hogy az egy évszázaddal korábbi időszakot a regény radikális megújítását célzó törekvések jellemezték. A műfajtörténetben elmélyülve pedig azt tapasztaljuk, hogy már a 19. század közepén és a második felében létrejönnek a nagy művek, amelyekkel F. M. Dosztojevszkij és Gustave Flaubert új irányt szabott a műforma alakulásának. Marcel Proust, Franz Kafka, James Joyce saját megoldásaikkal további lehetőségeket tártak fel a regény számára. A posztmodern — a régebbi avantgárd intenciókhoz hasonlóan — ugyancsak bizonyos mértékű szembefordulás volt a hagyománnyal. A kritika néhány évtizeddel ezelőtt a dekonstrukció nyelvelméleti alapú nézeteinek hatására megkérdőjelezett több poétikai jegyet, egyebek között a regénytől elválaszthatatlan történetmondással kapcsolatban is. E filozófiai irányzat átmenetileg befolyásolta az irodalomszemléletet a gyér kritikai hagyományú közegekben, míg a nézetek és művészi tendenciák pluralitását affirmáló kultúrákban nem hagyott nyomot. A regény- és kritikatörténeti tapasztalatból kiindulva tehát elgondolkodtató, hogy a műfaj bizonyos jellegadó mozzanatai érintetlenül tovább élnek jelentős mai opusokban. Nem általánosítanék, ugyanis a fenn említett szerzők némelyikének is vannak szokatlan, eredeti történetkezelési eljárásai. A mostani század első két évtizede mégsem a kísérletezés, nem a regényforma újraértelmezésének időszaka. Még olyan mértékben sem, mint amit az immár történeti távlatokba vesző francia nouveau roman rövid idejű experimentuma megcélzott. Az idő nyomtalanul eljárt felette, aminek jól körvonalazható okai vannak.
3. Kompozíciós szempontból más szerkezet keletkezik a kronologikus elrendezésű és más az időben csapongó, síkváltó történetekben. Knausgård és Stanišić szerkezetei a linearitás elvét követő narrációval ellentétben szaggatottaknak tűnnek. E tekintetben differenciáló tényező az is, hogy vajon mekkora időtávot ölel fel a regény, hisz Wells És véget ér a magány című műve egész élettörténetek foglalata, míg a legtöbb hagyományelvű, kortárs regény egy-egy életszakasz vonalszerű elbeszélése. Ferrante Nápolyi regények tetralógiája időben kifejezetten tág: a nőalakok és családok sorsát a gyermekkortól az időskorig követi. A La vita bugiarda degli adulti című új regénye az eddigi központi kérdéseihez szorosan kötődő, ám gazdaságosabban szerkesztett történettel egészül ki. Az alábbiakban Ferrante és néhány említett szerző regényének rövid elemzésével árnyalnám fenti észrevételeimet.
Az olasz írónő műveinek ismert problémája a dél-itáliai helyszín kultúráját, közösségét meghatározó ellentétek sora, aminek jelképes foglalata a helyi nyelvjárás, a napoletano és az irodalmi olasz nyelvhasználat szembeállítása is. A kontraszt a mély társadalmi különbségek megnyilvánulása, a peremkerületek és a felkapaszkodottak, a jómódúak közötti áthidalhatatlan távolság formája. Ferrante több regényének emberi, morális és nemzedéki konfliktusai ebből a régi és nem változó, ellentmondásos állapotból származnak. A központi alakokként megjelenő asszonyok, anyák, lányok galériája a kamasz Giovannával, Gianninával bővül. A személyes elbeszélésű történet a tizenhárom és tizenhatéves kora közötti időszakot öleli fel, a felnövekvés megpróbáltatásait értelmezi egy későbbi, felnőtt életszakaszban. Mégsem az emlékezés a jellegadó, mert Ferrante szcénikus előadásmódjának, a hatásos rövid jeleneteknek, bonyodalmaknak, a váltakozó helyzeteknek köszönve mintha a történésekkel egyidejű elbeszélést követnénk.
Ferrante regényfelütései, a kezdő akkordok, amelyek intonálják, előrevetítik a bekövetkezések atmoszféráját, mindig hatásosak. A felnőttek hazug élete első mondata pontos jelzése a cseperedő lány belső zaklatottsága, csalódásai, hullámzó hangulatai és elbizonytalanodása kezdetének: „Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok […] Ez volt az a pillanat, amikor minden megdermedt köröttem: Nápoly terei, a jeges február kékes fénye, meg ez a mondat is.” (Ferrante 2020, 7) Az életkorral járó kételkedés, önbizalomhiány nem egy, hanem rögtön két erős indíttatást is kap. Véget ér a megszokott otthoni békesség, és kezdődik a kételyekkel teli önmarcangolás. A visszatekintő Giovanna „elbeszélői” gondját is előrebocsátja a rövid első fejezet végén: „senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.” (Ferrante 2020, 7) A továbbiakban inkább krónikaszerű a lány beszámolója, hasonló „írói” kétkedéssel nem terheli közvetlen tónusú beszédét. A regény vége felé bukkan fel még egy közvetlen szerzői meditáció: „A mai napig gyakran elmélázom azon, vajon mi megy végbe az emberi agyban, amikor kidolgozza és üzembe helyezi az ilyen-olyan stratégiákat, miközben maga a folyamat rejtve marad. Azt, hogy ezek önkéntelen megnyilvánulások lennének, elnagyolt, sőt képmutató magyarázatnak gondolom.” (Ferrante 2020, 313)
Giovanna alakja és története szervesen illeszkedik a Ferrantét foglalkoztató, alapvető morális és emberi problémák sorába. Az eddigi regényekben felvetett anya-lány, lány-anya, feleség-férj, nő-szerető viszony, vagy a lányok közötti tartós barátság kérdésköre itt egy kamasz kislány önkeresésével, felgyorsuló öneszmélésével egészül ki. A Nápolyi regények minden kötetének alcíme az Elena és Lila életkorát jelöli, ez a történet pedig a Briliáns barátnőm „Gyermekkor, kamaszkor” szakaszához illeszthető. A „felnőttek hazug életéről” beszélő lány, a magával vívódó Giovanna jellemében a Liláéhoz hasonló energia, keménység és elszántság munkál. Ez ellentmond az önmagáról alkotott képnek, amit serdülőként a saját vélt vagy valós csúnyaságára, csalódásaira alapoz. Viszonyainak és az eseményeknek a dinamikáját rebellis, szembefordulásra, kockáztatásra hajlamos természete alakítja. A pergés részben a számára váratlan körülményekből, valamint azokból a hirtelen döntésekből, elszánásokból, nem feltétlenül megfontolt fellépésekből, érzelmi és hangulati ingadozásokból származik, amik cselekedeteit vezérlik. A szülők házasságának felbomlása előtt erőszakosan követeli azt, hogy megismerhesse Vittoriát, apja testvérét. A művelt, rendezett városrészből hirtelen a szegényebbek negyedébe csöppen, ahol a szitkozódás, káromkodás, agresszió a kommunikáció velejárója. Giovannában növekszik a kétely az ismert terekkel, a biztonságos érzelmekkel kapcsolatban. Nagynénjét baljóslatú, elbűvölő asszonynak érzi, aki a dédelgetéstől a fenyegetésig, a kisajátítástól a kiátkozásig sok mindennek kiteszi a kislányt. Új látószögből mérheti fel a családot, önmagát, szüleit, az örökölt tulajdonságokat, ami értelmi vonatkozásban előnyt jelent, érzelmileg azonban végképp elbizonytalanítja. „Úgy éreztem, a menekülési utat ugyan megtaláltam, arról viszont fogalmam sincs, miként kellene végigmennem rajta, és még az is lehet, hogy nem találtatok méltónak rá.” (Ferrante 2020, 192)
Ha sommás foglalatba sűrítenénk Giovanna vonásait és tetteit, nem feltétlenül rokonszenves összkép alakulna ki róla. Mintha a viszonylag rövid fejlődéstörténet nem az egyén rajzát célozná, hanem azt az átmenetet foglalná eseménysorba, amelyben az eszmélő és ellenszegülő fiatalban fokozatosan ugyanazon hajlamok, késztetések bontakoznak ki, amik ellen lázad. Tényleges cselekedeiben ugyanúgy megvan a hazugság, az álca, a mesterkedés, fondorlat, csalás hajlama, mint megvetett szüleinél, rokonainál, barátainál. Ez lenne a felnőtt világba illeszkedés és alkalmazkodás? Hogy ezáltal ironikus-e a regénycím, vagy nem, az eldöntendő kérdés. A fordulatok középpontjában gyakran egy jelképes tárgy, a karkötő áll. Hol az eredete, hol a tulajdonosa a bizonytalansági tényező. Annak a végletes törésnek és szakításnak is szimbóluma, amelynek során Giovanna apja és Vittoria kapcsolata régen gyűlöletbe és egymás megtagadásába váltott át. Amikor éppen a lány tulajdonába kerül, kezdi a karkötő átkaként értelmezni a sok ráháruló, váratlan felismerést: hazugság hazugság hátán, ebben a következtetésben összegezi megrendüléseit. „Arra gyanakodtam, hogy a probléma gyökere a karkötő. Egyértelműnek tűnt, hogy a történet minden kis rezdülése, hangulata és testnedve átitatta, én pedig hiába zártam be a fiókomba, a hatását onnan is éreztette: a drágakövek és a fém csillogásával csak úgy ontotta magából a tengernyi szenvedést. […] Hisz Vittoriát és Constanzát egy napon sem lehet említeni. Egyikük tanulatlan volt, szegény és trampli, a másik művelt és dúsgazdag, és minden gesztusa egy hercegnőé. Most viszont a karkötő mindkettőjükhöz odaláncolt, és nem csak összemosta bennem kettejük alakját, de még össze is zavart.” (Ferrante 2020, 131) Mintha babonás hiedelem uralkodna el az egyébként nem vallásos, istentagadó és az Újszövetséget karikírozó lány képzeletében.
Joshua Rothman nemrégiben a Ferrante-tetralógiát Karl Ove Knausgård Harcom című hexalógiájával, a terjedelmes norvég regényciklussal állította párhuzamba. Az egymástól szemléleti, művészi, poétikai szempontból is alapvetően különböző ciklusok között mégis van némi rokonság. Mindkettőben nagy hatásúak a fiatal korban elszenvedett sérelmek. A kritikus pontosan látja a két prózaírás különbségeit is: míg Knausgård ironikus, megfontolt, befelé forduló és a pillantok esztéta fogékonyságú elemzője, Ferrante szigorú, pergő, drámaian jelenetező prózát művel. Ez a drámaiság és lendületesség A felnőttek hazug életében a lány hirtelen érzelmi és hangulati váltásainak, a környezetében felmerülő vagy az általa előidézett konfliktusok sorának, valamint az események epizodikus szerkesztésének következménye. A Ferrantéra jellemző, temperamentumos elbeszélésritmus újabb dokumentuma.
4. Tore Renberg Mégis van apám című művének kezdő jelenete megrendítő állapotú fiatalembert „szólít meg”. Jarlehoz beszélnek, vagy azt képzeli, hogy ébresztgetik. Mivel a tudatfolyamatok gyakori grammatikai formája a második személyű megszólalásmód, nem egyértelmű az, hogy itt párbeszédről, ténylegesen két emberről, a beszélőről és a megszólítottról van-e szó. Vagy hogy önmegszólító-e a beszédmód, tehát egyetlen szereplő belső vívódásáinak, töprengéseinek, képzelgésének tanúi vagyunk-e. A regény a bevezetést követően harmadik személyű elbeszélésre vált, ám a narrátor olyan közel áll az Ornheim családhoz, különösen a felnövekvő Jarlehoz, hogy nézőpontjaik mintha összeolvadnának. A furcsa narratív játék elsősorban a résztvevő, beleérző magatartást, a narrátori azonosulást kívánja nyomatékosítani. A megértő magatartás szuggesztivitása által a diskurzus az önéletrajz hangvételéhez közelít.
Ennek támpontjait a ’72-es norvég nemzedék olyan meghatározó élményeiben lelhetjük fel, melyek a kontinens egyéb területein is ismertek voltak. Közép-Európában ugyanezen kultuszok, generációs élmények, a divattal, eszményekkel kapcsolatos értékek és jelek érvényesültek. A közös kulturális kódok felnyitják a történetet, kitárják a zárt és konkrét térben szituált eseménysort, központi alakját pedig abba a tágabb közösségbe illesztik, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fiataljait világszerte egyazon virtuális kortapasztalat részeseivé tette. A nevelődésregényként felépülő történet helyzetei drámaiak és mindvégig feszültek. A kezdőjelenet benyomása, amikor a tántorgó, részeg, másnapos felnőtt Jarlet először megpillantjuk, egész gyermekkorára sötét árnyat borít. Szinte eleve kétségessé válik ártatlanságának, igyekezetének minden esélye és pozitív jellemének igazolása. Az alkoholista apa tragédiája mintha sorsszerűvé tenné a fiú bukását is.
Renberg másik műve, a Holnap találkozunk egy „osztott képernyőjű” regényre emlékeztet: kedd, szerda, csütörtök, vasárnap eseményei tizenegy szereplő történetében, 106 novellányi rövidségű fejezetben, 600 oldalon elbeszélve. A kis szakaszok címe mellett zárójelben annak az alaknak a neve áll, akiről éppen szó van, vagy akinek a látószögét előtérbe állítja az elbeszélő: Pål, Sandra, Rudi, Daniel William, Tiril, Cecilie, Malene, Jan Inge, Tong, Veronika, Shaun. A tagolás, a gyors váltások, az események és az alakok reakciói, a hatásos dinamika, a filmszerű pergés intenzitása feszült, drámai hatást vált ki. A forgatókönyv-írásban is jártas szerző a regényszerkezet által a prózanyelvben nem igen ismert effektust ér el. Olyan döntő sorsfordulatokat egyidejűsít, amiknek szokványos elbeszélése több időt és teret igényelt volna. Mintha egy szempillantásra következne be az ártatlanságból a drámába, a fiatalkori gondtalanságból a felnőtt létbe, a köznapi szituációból a tragédiába, a jelentéktelenből az élet-halál kérdésébe transzformálódó állapot.
6. Benedict Wells és Stanišić regényei Renberghez hasonlóan ötvözik a traumatikus családtörténetet és a felnövekvés megrázkódtatásainak nemzedéki élményét. A Herkunftban (származás, eredet) Stanišić egy különös mentális állapotot jelöl ki a saját történetet alakító emlékezés és felejtés dinamikájának érzékeltetésére. A demens boszniai nagyanya emlékezetkiesései, feledékenysége a személyes múlt rekonstruálására irányuló fikció jele és jelképe. Mintha metaforikus kiegyenlítődés és jelentésátvitel játszódna le a demenció – fikció fogalmak között. A történet érzelmi konnotációi a valamikori pátriától való elszakadás és a hozzá fűződő ragaszkodás között kibontakozó ritmusból származnak. Az elszakadás, az elválasztottság tudata és a továbbőrzés igyekezete a múlt rekonstruálhatatlanságának belátásában egyesül. Stanišić szemléletmódja mérsékeli a körülmények drámaiságát. Opusában nem történelmi regények sorjáznak, nem önéletrajzok, mert a kitaláltság hangsúlyozásával a szerző folyamatosan ellensúlyozza az elmondottak hitelességét. A Herkuntfot is diszkrét, elbizonytalanító módon szövi át az egyéni és a közösségi hovatartozás kérdése. A két saját világ, a származásé és azé, amelybe beilleszkedett, amelynek nyelvén megszólal, hiteles köztes mezsgyéje Stanišić prózájának. Hatását erősíti a tényleges események, alakok, motívumok és a belőlük teremtett képzeleti univerzum kettőssége. A szerző váltig az imaginációja által kreált emlékekre hivatkozik, ám megélt és reflektált tapasztalat nélkül mindebből nem ilyen fikció nőtt volna ki. Ahogyan a megkülönböztetés, a nemzeti és vallási elfogultság minden formájának elutasítása sem vált volna művészi magatartásának meghatározójává.
7. Az érintett regénymodellek a felnövekvés drámájának különféle változatai. Ezektől eltérően Ófeigur Sigurðsson igen váratlan megoldással szerzett meglepetést olvasóinak és kritikusainak. A Jón története című kisregényben egy archaikus formához és történeti korhoz tért vissza. Eleinte az a benyomásunk, hogy a mű a közvetlen természetélménytől megfosztott modern embert kívánja ezen erők kiismerhetetlen hatalmára figyelmeztetni. A mű formacélja azonban ennél jóval bonyolultabb. A folyamatos fenyegetettségben élő és alkotó előd, Jón Steingrímsson 18. századi krónikájához és önéletírásához fordulva régi, izlandi nyelvi mintát követő, azt létrehozó és a stílusimitációra támaszkodó levélregény születik. Jón története ugyanis személyes hangú, misszilis levelekből bontakozik ki. Az egyes beszámolók a felfedező útirajz, az ismeretanyag gyűjtésének és továbbadásának, az emberi ragaszkodásnak és a kalandnak a foglalatai. A levélíró, a művelt fordító, nagytudású, újító szellemiségű értelmiségi, a lelkész-elbeszélő önkéntes száműzetésbe kényszerül. Cselekedeteit és magatartását a természeti katasztrófával, jéggel, lávakitöréssel, hamuesővel, tűzzel szembeszegülő, fáradtságos, építkező kezdeményezés, modernizáló, kultúralétesítési célkitűzés alakítja. Sigurðson a kegyetlen természeti erőkkel vívott harc fennmaradt, eredeti dokumentumaira alapozza regényét. Egyebek között a Laki tűzhányó 18. század végi kitörését feldolgozó Steingrímsson Æfisaga Jóns prófasts Steingrímssonar művére. Az esemény jelenbeli felidézése kettős rendeltetésű. Emlékezés az izlandi kultúra történetében jelentős szerepet betöltő előd munkásságára, valamint emlékeztetés a jelenkori civilizáció ökológiai létfenyegetettségére. (Távoli párhuzamként felmerülhet bennünk a japán tengerár túlélőinek példája is, akik a haiku-tradíció alakzataihoz fordultak a katasztrófa élményének kifejezésére. A régi műfaj eredetileg az idealizált természetélményhez kötődött, mai változataiban azonban az átélt tragédia formájává lett.)
8. Gondolatmenetem olyan kortárs regényekre támaszkodik, amelyek változatos formában kötődnek a történetmondás hagyományához. Néhány elbeszélő közvetetten vagy közvetlenül reflektál a fikciós tevékenységre. „Néhány hete újra írni kezdtem. Úgy éreztem, mintha feltárult volna előttem a gyerekkorom ajtaja, rájöttem, hogy még mindig épp annyira élvezem a történetmesélést, mint tízévesen.” (Wells 2017, 88.) „Az elbeszélő sóvárgón elmosolyodott akár egy gyermekkorára visszagondoló ember. Ezek az álmok a világot is feltárják – mondta. Úgy ébredünk hogy emlékezünk az őket alkotó eseményekre noha az elbeszélés gyakorta tünékeny és nehezen felidézhető. Mégis az elbeszélés tölti meg élettel az álmot míg maguk az események felcserélhetők. Az éberség világának eseményei azonban kényszerűek az elbeszélés pedig a titokzatos tengely amely mentén felfűződnek. Ránk hárul, hogy mérlegeljük és kiválogassuk és elrendezzük ezeket az eseményeket. Mi rendezzük össze azzá a történetté mely mi vagyunk.” (McCarthy 2014, 335.) Talán hitelesebb válasz nem is adható az általam felvetett problémákra. A tanulmány központi kérdésére sem, hogyan menti át a 21. századi világirodalom a regénytörténetet. „[…] maguk az események felcserélhetők”, mondja McCarthy, ám az elbeszélés titokzatos tengelye mindenkoron a beszélő, a mesemondó, az emlékező, aki az elrendezéssel nem csupán fiktív világot teremt, hanem történetszerűvé teszi és megalkotja önmagát is.
Irodalom
Barry, Sebastian. é. n. Tiszta fény. (Annie Dunne. 2002.) Ford. Szieberth Ádám. Budapest: General Press
Ferrante, Elena. 2020. A felnőttek hazug élete. (La vita bugiarda degli adulti. 2019.) Ford. Király Kinga Júlia. Budapest: Park Kiadó.
Knausgård, Karl Ove. 2016-2021. Harcom 1-6. (Min Kamp 1-6. 2009-2011.) Ford. Petrikovics Edit, Patat Bence. Budapest: Magvető.
McCarthy, Cormac. 2014. A síkság városai. (Cities of the Plain. 1998) Ford. Galamb Zoltán. Budapest: Magvető.
Renberg, Tore. 2012. Mégis van apám. (Kompani Orheim. 2005.) Ford. Ambrus Orsolya. Budapest: JAK, L’Harmattan Kiadó.
Renberg, Tore. 2017. Holnap találkozunk. (Vi ses i morgen. 2013.) Ford. Szilágyi Orsolya. Budapest: L’Harmattan Kiadó.
Rothman, Joshua. 2015. Knausgård or Ferrante. The New Yorker, márc. 25.
Ófeigur, Sigurðsson. 2012. Jón története. (Skáldsaga um Jón. 2010.) Ford. Egyed Veronika. Budapest: Libri Kiadó.
Stanišić, Saša. 2019. Herkunft. München: Luchterhand Literaturverlag.
Thomka Beáta. 2021. Regényciklus-poétikák. Kortárs modellek, komponálási elvek. Filológiai Közlöny, 2021. 2. (Megjelenés előtt)
Tóibín, Colm. 2016. Brooklyn. (Brooklyn. 2009.) Ford. Greskovits Endre. Budapest: Park Kiadó.
Tóibín, Colm. 2018. Nora Webster. (Nora Webster. 2014) Ford. Kada Júlia. Budapest: Park Kiadó.
Wells, Benedict. 2017. És véget ér a magány. (Vom Ende der Einsamkeit, 2016.) Ford. Almássy Ágnes. Budapest: Geopen Könyvkiadó.