Mostanában olyan kérdések jutnak eszembe, amelyeket nem illik megkérdezni. Ca se demande pas. Például, hogy hogy szerezted azt a heget a fejeden. Megannyiszor megakadt a tekintetem rajta. Elképzeltem, milyen lehet végighúzni rücskein a mutatóujjam. De sosem kérdeztem, miért varrtak össze, mi illant ki talán azon a napon, amikor a bőr repedt. Más is repedt? Lehet, attól lettél ilyen. Lehet, azért mentél le, léptél le, vagy inkább tovább. Akkor nem kérdeztem, mert nem illik, most meg rántottasütés közben jut eszembe, hogy ez megváltoztathatott, megválthatott, és nem is tudom, hogyan.
Bicikliztél. Tekerted teljes erőből. Nem láttad a köveket az úton, egy kamion kocsijáról szóródtak le korábban, fékezett az is, később te is, és zuhantál az út padkájára, és először nem is tudtad, hogy a véred folyik, azt hitted, tócsába estél. Aztán bevarrták, és nem is sírtál, mesélted később a nagyinak.
Fára másztál. Már majdnem a virágzó meggyfa tetejére értél, amikor szólított anyád, hogy úristen, leesel, és leestél. Rosszabb is lehetett volna, még jó, hogy az orgonabokorba estél, mesélik. Megúszta a gyerek, négy öltéssel. Begyógyul majd. Katonadolog.
Alva jártál. Anyád tortát sütött, rohant, késő volt, nem csukta be maga mögött a kredenc balszélső ajtaját, és BUMM, éjszaka meg is lett a baj. Senki sem ünnepelt másnap, három órát ültetek a sürgősségin. Így születtél. Kicsi, te már így, megformázva, anyajegyheggel, bevarrt, de tökéletes fejjel buggyantál ki anyád fodrai közül.
Ez az utóbbi, mert ilyen vagy és voltál, és nem lehetsz klasszikus novellaalany. Hogy is lehetnél. Nem vagy, elmentél, nincs történet. Ebben a novellában nem történik semmi. Csak állok a sercegő rántotta mellett, és balesetet képzelek homlokod domborzatának. Nem mesélni kéne róla, inkább olvasni kell, mint valami braille remekművet. Rövid, de tartalmas.
Közben aranysárgára sül a rántotta. De lágy marad mégis, épp, ahogy te szereted.
