Sodrásban, sokáig így éltem.
Nevemet más adta, iskolát más választott nekem, tulajdonságaimat, küllememet örököltem.
Semmit sem én irányítok, minden napom egy segélykiáltás.
Mások örömén osztozom. Sajátom nincs. Hétköznapjaimat a buszállomáson töltöm.
Figyelem az elhaladó autóbuszokat, a boldog, eltávozó embereket, a színeket,
melyek a kinti világból meg-megvilágítják a fekete-fehér városunkat.
Aztán a plakátra téved a tekintetem, a nagy színes betűkkel írt szövegre, ami annyit mond:
„Az ember, akinek sikerült!”.
Majd otthon találom magam, ahol még fakóbbak a színek.
A televízióban már nem ismerek senkit, a régi sztárok ugyan feltűnnek, hogy aztán gyorsan el
is tűnjönek. Ezért sűrűn előveszem a régi filmeket és újranézem őket. Olyankor újra olyan
fiatalnak érzem magam, mint amikor először láttam az adott filmet.
Az új könyvek sem szórakoztatnak. Hiányzik mindegyikből a nagy üzenet a végén.
Nagy unalmamban borostás arcom nézem a tükörben, ami minden alkalommal ötször idősebbnek mutat.
Tükröm, tükröm sosem tetszett az, amit mutattál nekem!
A nappaliban, a Zabhegyezővel a kezemben, figyelem azt a fát, amit édesapámmal még ötéves koromban ültettünk, és arra a gondolatra jutok, hogy én is olyan vagyok, mint ez a fa, csak növök, de nem mozdulok semerre.
Régi ismerőseimnél az eszmecsere sem olyan, mint a múltban.
Ilyenkor rájövök, senki sem veszi észre, vagy csak nem akarja, hogy egy láthatatlan sodrás ringat
minket az élet tengerén.
A kávénak is más az íze, a csalódásnak, sőt a magánynak is. Buszok, repülőgépek járnak a fejemben.
Sokszor. A fények, amik a kinti világból jönnek. Új települések, új emberek, lehetőségek egy új életre.
Közel, mégis nagyon távol vannak tőlem. Mindent egy lapra. Ez az álmom.
Mégis… valami visszatart. Talán maga a sodrás, és ha az, akkor valójában én saját magamat tartom vissza.
Ilyen helyzetben egy kis lépés is nagynak számít. Egy mozdulat, amivel közelebb kerülhetek a
pompázó, élettel teli világhoz. Senki másnak körülöttem nincs ilyen vágya, álma. Mindenki ugyanazon
az úton halad, de azt nem tudják, hogy így mindannyian egyazon helyen kötnek ki.
Én ezt az utat inkább kerülöm. Az én utam olyan, amely nem kitaposott ösvény, se nem teli lámpákkal.
Ez az út inkább azoknak való, akiknek semmi másuk nincs, csak önmaguk. A sodrásban az a legrosszabb, hogy mindent csak átélünk, de semmit sem élünk meg. Az idő is furcsán mozog. Néha olyan, mintha órák óta ülnék otthon, közben csak néhány perce. Van, amikor észre sem veszem és úton vagyok.
Mint például most.
Kifelé tartok a városból anyám kocsijával, és már látom a színeket.
