Ha kibontod valaha a köd hajfürtjeit,
felfeded majd titkát bánatos szememnek,
mit hasztalan próbálkozásaim bizsui ékítenek,
hogy az én É-m soha ne kapjon N-t, amíg csak létezik.
Nem, ez meg nem történhet soha.
Erős hadsereg kering testemben,
széttört buzogányokat s az előző
árulás pár ezüstpénzét cipelve magával.
Te nem bírsz el velük.
Ez itt az ősök nyavalyáiból kovácsolt
őrültek kollekciója,
a groteszktől az öngyilkosokig.
Kudarc.
Én az álmaim eróziójába vésett
sóhajok sokaságáról
ismerem fel magam.
Tudatom folyosói
saját lúdbőrzött gondolataikat élik.
Nem a szavaid vették meg gondolataimat.
A te csöndöd indult rohamra
lelkem törött ládikói ellen.
És én, mint Akhilleusz lépek elő,
sebezhetőségemet palástolva.
Talán az emberek a felelősek
riadt tükörképükért
az éjszaka s a nappal végzetében.
Szederjes, ködös
mellényt hordanak ők,
epikuroszi romjaikat
mások megkékült foltjaival
álcázva.
Más színű és alakú arcok mocskos lelkei ezek.
Véres élőhelyeiket tépik,
megjelölt sírudvarukhoz szükséges
göröngyeiket kiharcolva.
Hiábavaló fáradozás ez.
Dialógusok fanyar illata kel útra
a forró esőcseppekkel.
Törzsek és népek nyüzsgésével festett
bőröd nyugalma pusztít és elsodor.
Te egyesítetted megbukott
trónjaim összes birodalmát.
Megszelídített lépteim
kincstára a te bensőd,
a mélységtől az isten ajtajáig.
Jobb, ha elmész,
ne így maradjak meg emlékezetedben.
Nem az vagyok én, mit szemeid látnak
az illúzió s a vágy bűvöletében.
Ember-utánzat vagyok inkább,
vagy annak valami formája.
Ebben az eltévelyedett időben
szétszabdalt látványokat és felolvadt kudarcokat
rakosgatok egybe szüntelenül
a csöndbe, hol ártatlanságod minden törvénynek ellenszegül.
Nem az éji szakramentum vágyai teremtettek téged,
de isteni kezek formáztak saját képükre és vonásaikra.
A lelkemen elkövetett bűntény ultimo ratiója vagy.
Te vagy az utolsó imádság,
melyet reszkető ajkam
isten fülébe rebeg majd
e két világ kereszteződésénél.
Fordította: Kovács Jolánka