Megjelent: Magločistač, 2021. 07. 16. (https://www.maglocistac.rs/kultura/bunt-skulptura-subotickog-umetnika-arpada-slancika-urlik-ocaja-ugrozene-vrste-foto)
Szlancsik Árpád tizenöt éve készít egyedi városi szobrokat sötét ipari stílusban (dark industrial). Nagyon ügyes keze van, és számos mesterséget megtanult az édesapjától. Inspirációt merít a sci-fiből és a képregényekből, de a társadalomból is, amelyben élünk, ahol gyakran uralkodik a félelem, a szenvedés, a tehetetlenség, a fájdalom, másrészt pedig a lázadás és az anarchizmus valamilyen formája.
Szlancsik 1974-ben született a németországi Essenben, de Vajdaságban, Szabadkán nőtt fel. Ez a művész kevésbé ismert Szabadkán, és sokkal inkább a szélesebb közönség számára, Belgrádban, sőt, külföldön is, ahol a korábbi években kiállított. Közönsége többnyire fiatal, de ahogy a Magločistač magazinnak adott interjújában mondja, minden generáció, különféle emberek látogatják a kiállításokat, ami nagyon boldoggá teszi.
Slancsik úgy véli, hogy szinte semmilyen befektetés nem történik a művészetbe, és az olyan művészeket, mint ő, gyakran elutasítják, ezért sokszor cenzúrázták, és emiatt veszélyeztetettnek tartja magát. „Egyre kevesebben vagyunk, és a művészeket drogfüggőnek, deviánsnak, valamiféle beteg embernek tekintik. Hálás vagyok nekik ezért – ihletet adnak a folytatáshoz és a további alkotáshoz.”
______________________________________________________________________________
– Hogyan kezdődött az egész? Hogyan és milyen anyagokból készítesz szobrokat? Mennyi ideig tart elkészíteni őket?
– Nagyon szeretem a sötét ipari zenét, és nagyon szerettem volna játszani és része lenni ennek a színtérnek, de mivel nincs tehetségem, a zene kiesett, a festészet kiesett, mert részben színvak vagyok.
A belvárosban egy mellékutcában láttam egy konténert egy csomó eldobott babával. Karok, lábak, fejek álltak ki belőle. Nagyon kísértetiesnek találtam azt a jelenetet. Amikor hazaértem, nem tudtam kiverni a fejemből. Visszamentem, és mindet felszedtem. Kell velük valamit csinálnom, gondoltam, és így kezdődött az egész. Darabokat vágok ki a babamodellekből, mozgatom őket egy fémszerkezettel, és üvegszállal (fiberglass) fejezem be a lyukakat és egyéb részeket. Miután elkészítettem a szobrokat, meghívtak Berlinbe egy csoportos kiállításra, ahol a kedvenc, ma már elhunyt művészem, HR Giger, Ridley Scott 1979-es filmjének, a Nyolcadik utasnak az alkotója is kiállított. Az 1980-as művéért Oscar-díjat kapott a speciális effektekért. Az álmom valóra vált. Ez szelet adott a hátamba. Alig találtam szponzort, hogy elmenjek Berlinbe, de végül hat hónapot töltöttem ott és dolgoztam. Teljes underground színtér volt – ez vagyok én. Ott akkor 22 művész állította ki a műveit a világ minden tájáról, és én voltam az egyetlen a Balkánról. Ügyes kezem van, és több mesterséghez is értek, az apám megtanított. Mindent magam csinálok, és nem alkalmazok kézműveseket, mint egyes művészek. Sötét ipari stílusban kezdtem szobrokat készíteni, aztán kiderült, hogy itt senki sem csinálja ezt. Akkor ott kialakítottam egy felismerhető stílust, és azoknak az embereknek, annak a szcénának nagyon tetszett. Bár rajtam egyetlen tetoválás sincs, a közönségem tele van tetoválásokkl és a piercingekkel, de – a lelkem bennük van.
Először mindenki meglepődött és kérdezgette – mi ez! Cenzúráztak, nem akarták kiállítani a munkáimat, mert félnek az újtól, és még soha nem láttak ilyet, különösen egy olyan kisvárosban, mint Szabadka. Egy szobor elkészítése legalább három hónapnyi munkát igényel, az anyagok pedig nagyon drágák. Ez akadályoz a legjobban, mert nem tudok mindent egyszerre megvenni, ezért az anyagvásárláshoz igazodva dolgozom, és amikor nincs pénzem, akkor várok és akkor fejezem be, amikor tudom.
Szlancsik Árpád gyakran dolgozik együtt Goran Vuletić művész együttesével, ő mint festő csatlakozott, és eddig sokat alkottak együtt. Többek között közös munkájuk az Ökohangya szobor, amely a szabadkai Radijalac sétányon található. Ezeknek a művészeknek köszönhetően az Ökohangyát a múlt hétvégén megjavították és kifestették.
„Ez az egyetlen urbánus szobor a városban, és szeretném felhívni a polgárok figyelmét, hogy ne tegyék tönkre, mert a maga nemében egyedülálló, kovácsoltvasból és drótból készült, míg nyugaton minden sarkon vannak ilyen szobrok” – mondja Szlancsik.
– Miért a sötétség, a félelem, a szenvedés, a tehetetlenség és a fájdalom az alkotásaid inspirációja és leggyakoribb témái? És hogyan fogadják az emberek ma az ilyen szobrok készítésének művészetét?
– Nagyon szeretem a képregényeket és a sci-fit, és ezt a két műfajt kevertem, és így jöttek létre a városi szobrok. Arról szólnak, hogy én hogyan érzem magam, és hát tehetetlennek érzem magam, fájdalmat érzek emiatt, és ezt meg kell mutatnom a közönségnek a sötét ipari stílusomban.
A környezetünkben élő emberek tudatossága és a kultúrához való hozzáállása olyan, hogy egyáltalán nem fogadnak el minket, sőt, elutasítanak. Ez abszurditás, mert a kultúra elutasítása számomra felfoghatatlan dolog. A társadalom nem fektet be a kultúrába, minden a ponyva propaganda sajtóba megy. Ami a „Szövetkezetbe.” Ezt tálalják nekik, hogy elzsibbasszák őket, hogy még több SMS-t küldjenek a „Szövetkezetnek”, többet, mint a humanitárius akcióknak, amelyekkel a beteg gyermekekért küzdenek. Számomra a kultúra minden – az is, hogy hogyan beszélsz, hogyan öltözködsz, hogyan viselkedsz a forgalomban… Ha ezt elutasítjuk, az emberek arrogánsan, erkölcs nélkül fognak viselkedni. Nem tudom, hová fog ez kifutni, ha így folytatódik. Ezért nem megyek ki az utcára sikítozni, hanem elkészítek egy szobrot. A szobor az én hangom.
– Kik a szobraid vásárlói?
– Munkáim megrendelői gyűjtők, az én klienseim pedig többnyire a fesztiválok. Büszke voltam arra, hogy sikerült három méter magas szobrokat kiadnom fesztiválokra, és nekik pontosan a méretük és attraktivitásuk miatt érdekesek. Együttműködtem a Desire Fesztivállal is. És ez nagyszerű, mert bizonyos értelemben pénzzé tudtam tenni az erőfeszítéseimet és utazni tudtam. Nemrég megkeresett a horroripar, de nem tetszik ez az irány. Sok a thrash horror a horrorfesztiválokon, az nem az én világom.
Ennek a művésznek, ahogy ő állítja, nagy problémája van Szabadkán, mert évek óta nem talál megfelelő helyet, ahol a szobrait tárolhatná. Ez alkalommal fel is hívja a szabadkaiakat, hogy segítsenek neki, ha van ilyen helyük, vegyék fel vele a kapcsolatot.
– Van egy műhelyem otthon, de nincs szabad helyem a szobraim tárolására. Évek óta egyszerűen nem találok egy 100 négyzetméteres hangárt. Minden nagyon zárt jellegű, vannak régi épületek és gyárak, de Szabadkán én zárt ajtókra bukkanok. Belgrádban azonnal találtam megoldást a problémámra, és most a munkáim egy része egy elhagyatott belgrádi helyiségben található, amit ingyen adtak nekem használatra. De én nem belgrádi vagyok, hanem szabadkai, itt élek és alkotok” – mondja Szlancsik.
– Mi a legújabb szobrod, és mik a jövőbeli terveid?
– Nem látom a jövőt, minden bizonytalan – továbbra is alkotni fogok, mert nem tudok nélküle élni. Különösen most, a járvány miatt nehéz pénzt keresni, ezért mindennel meg kell küzdenem a túlélés érdekében. Vannak azonban jó emberek, akik segítenek nekem, és ezért hálás vagyok nekik. Mivel van lehetőségem árut szállítani, a szabadkai Kortárs Galériában festmények szállításával foglalkozom, és ez nagyon jó.
A legújabb szobrom címe Szarvas. Hatalmas agancsok vannak a fején és vonyít, viszont nincs neme. Ezt a karantén alatt készítettem, a koronavírus idején, és mentálisan megmentett. Magunk is tudjuk, milyen volt az elején, az ember nem tudta, mit tegyen, bezártak minket, féltünk, féltünk kimenni az utcára, mert letartóztattak. Ez egy veszélyeztetett faj kétségbeesett üvöltése, mert én magam is veszélyeztetettnek tartom magam. Kevesebben vagyunk, és a művészeket drogosoknak, aljanépnek, betegeknek tekintik. Azonban hálás vagyok nekik ezért – ők adják az inspirációt a folytatáshoz és az alkotáshoz. Hamarosan elkezdek dolgozni egy új szobron, amelynek témája az emberek, különösen a fiatalok túlzott internetfüggőségéhez kapcsolódik.