Csányi Erzsébet: A brutális művészet méregcseppje

Azt látjuk, hogy valaki rajzolni akar, de a kép ákombákomszerűre sikerül. A vonalvezetés gyermekien suta, otromba, ügyetlen. A rajz szánalmas, ijesztően fogyatékos. Kidolgozatlan. A művész „nem tud” festeni, csak firkálni, színezni. A téma is blöffölésnek tűnik, általában egyetlen tárgyat/lényt látunk. A színeket az alkotó nem keveri, a műveken alapszínek vannak kontúrvonalakkal, nincs árnyalat, átmenet, finom részletezés, kétely, áthajlás. Minden merev és szúr. Minden tüskés és tagad. Minden élénk (vidám?) színektől lángol.
Természetesen sejtjük, hogy a művész szándékos hozzáállásáról, ironikus stíluseffektusról, a puccs gesztusáról van szó, mellyel a szerző elsősorban a konformista művészeti beidegződéseket bombázza, a polgárpukkasztó sokk-esztétika hatásával él.
De csak ennyi lenne? Mert ez a sajátos tarkói „tökéletlenség” szinte fáj. Szenved, vergődik az alkotóművész, és vergődésre, viszolygásra ítéli a nézőt is, még akkor is, ha mindebben infantilizmus, morbid irónia, játékosság, szórakoztatás és vidámság is van.
Mégis, látni, hogy erre a hatáseffektusra a művésznek alapvetően szüksége van, erre alapozza a többit.
A kulcs az art brut fogalmában rejlik. A 20. század második felében a művészetelméletben megjelent az art brut nevű képzőművészeti jelenség, ide sorolták a gyermekek, a primitív népek, a rabok és a lelkibetegek rajzait, amelyeken sokszor agresszivitás is megnyilvánul. Van bennük egy adag (taszító) nyerseség, durvaság, brutalitás, ízléstelen, torz vonás, ami megtorpanásra kényszerít, megriaszt, lehangol.
Tarkót nyilván az art brut irányzat ihlette meg, ezen a nyomvonalon indult el, innen tanulta el azt a horroreffektust, amivel első pillanatban megtorpantja a nézőt. Extrovertált művészi alkat, aki vulkánként lövelli ki azt, amit érez, és nemcsak festőként, hanem szobrászként, zenészként, költőként is megnyilatkozik. „Nekem az a fontos, hogy kifejezzem magam” – vallja egy interjúban. ¹ Az önkifejezés szükséglete nemcsak a mű általi önmegvalósítás, önértelmezés igényéből fakad, hanem egy intenzív kommunikációs éhségből is. Értelmezni akarja magát és a világot, de nem magányosan, hanem a befogadókkal folytatott (akár agresszív) dialógusban – a műalkotás által.
2009-es budapesti kiállításán drMáriás Tarkót „kifinomult primitívnek” nevezi és így fogalmaz: »Az út, amit munkásságával leír, nem más, mint a keresés maga, melynek során felmutatja a kirekesztettség, a belőleszármazó őrület, fájdalom, arctalanság és ezerarcúság megannyi érett, teljes, hiteles, tarkón lövő képét…Ahogyan Radnótinak is megnyíltak a zuhanás gödrei Borban. „Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -“, írta, mert tudta. Tarkó ezzel a névvel él, ezzel írja magát alá, ezt ismétli, a lövés pedig az ecsetéből fakad.« ² A „tarkón lövő képek”, vagy az ecsetből jövő lövés képzetei a szójáték asszociációs fürtjeivel találóan ragadják meg ennek a művészetnek az eruptív erejét.
2009-ben, a 8. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián (VMTDK) Tarkó Jánosnak önálló kiállítása volt PERSONAE NON GRATAE címmel Szabadkán, az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karán. A szerző – Luisa Ritoša elemzésére utalva – rezüméjében kiemelte, hogy „alkotásai a neoexpresszionizmus, a street art, a graffiti art kifejezésmódjaiban gyökereznek. A horror vacui a háborútól való félelem: a magányt és az elidegenedést, a túlélést szeretném festményeimmel ábrázolni. Minden egyes kép általában egy lényt mutat be, allúzióként annak elszigeteltségére utalva. Műveimben minden lény a világról alkotott vízióját kínálja fel a szemlélődőnek, az esetleges befogadónak. A festményeimen levő szöveg tulajdonképpen egy kiegészítő tényezővel gazdagítja a művet, különleges feszültséget teremt az irodalmi-írásos és a képszerű-képzőművészeti élmény megragadásában.” ³
Az immár negyven önálló kiállítással rendelkező újvidéki festőművész jelenleg az Újvidéki Egyetemen a Művészeti Akadémia doktorandusza. Méltatói a festőelődök között a vajdasági Maurits Ferencet és Kerekes Lászlót, a szerb Vladimir Veličkovićot, az amerikai Jean-Michel Basquiat-t, a svájci Paul Klee-t, a spanyol Pablo Picassót, a német Werner Büttnert nevezik meg.
Nem véletlen, hogy Tarkó János a doktori munkájában a multimedialitás koncepcióját, a művészi jelnyelvek szintézisét, esetleges összjátékát kutatja, hisz a művészet a kódok sokaságával egy össztüzet zúdíthat a világra, s ebben megtalálhatná saját művészi sokoldalúságának új kifejezési eszközeit. ⁴ Tarkó elemzői utalnak Hamvas Béla szavaira, miszerint az absztrakt képzőművészet zeneivé tud válni. „A techno, a dub, a reggae avagy a hiphop benne van Tarkó János képeinek szerkezetében” ⁵ – írja Danilo Vuksanović. Ő maga a kísérletező művész megtestestesítése, a festés, szobrászkodás mellett zeneszerző is, zenekarban is játszott, de a költői megfogalmazás is vonzza. „Tarkó János képein elválaszthatatlan az álomlátás és a geometria, másrészt az egzakt gondolati ív és az ornamentika, ahol mindent átsző egy különösen mély zeneiség.” ⁶
Tarkó János már indulásakor a szubkulturális műfajok, a popkultúra keretei között határozta meg önnön világát, és máig ez a képregényszerű ábrázolás a legfelismerhetőbb jegye. Egyes címei által tematikailag is jelzi ezt a kötődést: Mickey Mouse, Disneyland.
A csapongó művészi szabadságot a populáris ellenkultúra tálcán kínálja neki. Ennek keretében találja meg a pop-art mozgalmat. A pop-art az 1960-as években terjedt el Amerikában és világszerte, de a 2000-es években is tovább dübörög, új forrásokkal bővül Tarkó János művészetében is: „az utcai falfestészetből, a naiv művészetből, a városi folklórból és a dadaizmusból…Tarkó műfaji értelemben is gazdagon változatos, mivel műhelyéből nemcsak festmények kerülnek ki, hanem kollázsok, objektek és installációk is. Úgy tűnik, technikai akadályok már nem léteznek a számára. Tárgyi kompozícióiban leleményesen alkalmaz különféle hétköznapi eszközöket” ⁷ – írja Szombathy Bálint.
A pop-art szerint a modern társadalom mentalistásának hamisságai, csúsztatásai ellen be kell vetni mindent, brutális, felforgató tiltakozásra van szükség. Demisztifikálni kell a művészeti ikonokat is. Az új korszellem új értékrendjének, gondolkodásmódjának megteremtésében a legerősebb fegyver az irónia.
Tarkó János kísérletezik a pop artos kollázzsal, assemblage-zsal is, s ironikus-szubverzív művészi szenvedéllyel gondolja tovább az eredeti rendeltetésüktől megfosztott anyagok, tárgyak életét.
A konzervatív esztétikai kánon meghaladásának egyik lehetősége, ha a festmény valamiképp kitör a sík felületből a háromdimenziós térbe. A 2020-as A festmény öngyilkossága című képen éppen ez történik, a klasszikus, giccses keretbe rakott, falon lógó „festmény” „szívébe” szúrt nagy kés jelzi, hogy az akadémiai, dogmatikus festészeti látásmódnak vége. A kés nyele behatol a térbe⁸, a kép használhatatlanná válik a régi elvárások szerint, a gobelinkerethez kötődő szépségeszmény a cinikus kritika martalékává lesz.
A pop art találmányaként az assemblage méginkább a tárgyias megtestesülés felé tolja a korábban sík felületbe és díszítő szerepbe kényszerített művet. Még a kollázs is csupán kétdimenziós és fali illusztrációként alkalmazható. A dadaista ready made-ek azonban már a háromdimenziós tárgyé a főszerep. A tárgyak abszurd kombinációjával, funkciójuk megváltoztatásával váratlan jelentések születnek, a roncsok új életre kelnek, új jelentések termelődnek. A 20. századi fogyasztói szemlélet ellenében megfogalmazódnak a hulladékelméletek, amelyek átértékelik a tárgyakat, lerombolják az elharapózó, öncélú, sznob tárgykultuszt, új esztétikai értékrendek jönnek létre.
Bármilyen technikával is dolgozik, Tarkó mindig rendkívül precíz a témafelvetésben, a problematizálásban, a motívum feldobásában, a rikító színreflexiók kezelésében. Kevés mozzanattal, legtöbbször egy középre helyezett figurával, sima felületekkel, fekete-fehér-piros-sárga színekkel, határvonalakkal, geometrikus, szögletes vonalvezetéssel dolgozik. Visszatérő motívuma a kockás bohócruha-minta, a cirkusz, a sakkfelület. Szereplői emlékezetesek, a kezdetekre és a verge utalnak. „Az előemberre vagy stilizált orangutánra emlékeztető lények… Az összeférceletlen idomokból megalkotott, tüzet, ondót, beszédfolyamot okádó pubertáskorú, aki még nem is sejti, mi vár rá…Még nem emberek és/vagy már nem emberek.” ⁹ Emberi alakok helyett nyomasztó, aggasztó és riasztó monstrumok, csontvázak, hibrid szörnyek, véglények, lárvák, hernyók, bábok, hólyagok, spermák, békalények, maszkfejek, koponyaarcok, széteső papír- és cérnatestek jelennek meg a fogyatékosság méregcseppjét mindig hordozó technikai kivitelezésben.

Mindenkor jól átgondolt koncepciói vannak, melyekhez fogódzót jelentenek „az ironikus, cinikus, szellemes, néha fekete humorú címek” ¹⁰, illetve az új konnotációk felé nyitó szövegbetétek.
Tarkó posztpesszimizmusnak¹¹ nevezi a korérzést, amit művei árasztanak. Művészi habitusán lamentálva nyilatkozataiban kitér arra, hogy eredendően pozitív, derűs alkat, aki sokat szeret nevetni, és akit kezdő alkotóként egy bohém alapállás vezérelt: „pozitív ember vagyok, mert nincs más – pozitívnak kell lenni. A realitás nehéz. Fájdalom mindig van bennem…”¹²
Groteszk humor és vicces őrület nélkül valóban nem születik semmi ebben a műhelyben. De a karikatúrák, találós kérdésekként¹³ is működő alkotások nem keltenek felszabadító kacajt, hiába várnak megfejtésre, mert ha sikerül is válaszként jelentéseket generálni, az art brut stílus sebet ejt a befogadón.