Kim Stanley Robinson New York 2140 című, 2017-ben megjelent regénye a vég nélküli növekedésben érdekelt, globális felmelegedést, klímaváltozást és ezzel párhuzamosan humanitárius katasztrófákat okozó kapitalizmus disztópiája. A mű főgonosza maga a tőkés rendszer, miközben az azt megjelenítő, tengerszint-emelkedéssel, áradással kapcsolatos retorikai struktúrák a cselekmény terét is létrehozzák. A pénzügyi-gazdasági cserefolyamatok a regénybeli zavaros vizekben, rejtett módokon valósulnak meg, miközben kizárólag a profitmaximalizálás szempontjai érvényesülnek. A mű értelmezése a fennálló társadalmi-gazdasági rendszerrel, annak fenntartásában alapvető jelentőséggel bíró tömegtermeléssel és -fogyasztással kapcsolatos kritikai hozzáállás kialakításához, közvetve pedig egyúttal az ökopolitika jelentőségének tudatosításához és gyakorlatban történő implementálásához járul hozzá.
Kulcsszavak: Kim Stanley Robinson, New York 2140, kapitalizmus, válság
„A pénzügynek, vagy akár az életnek jelentenie kell valamit. És a jelentéseknek nincs ára. Nem lehet beárazni őket.” (Robinson 2017. 307.)
BEVEZETŐ GONDOLATOK
Kim Stanley Robinson a kortárs amerikai tudományos-fantasztikus irodalom „humanista” ágához tartozik. (Gibson 2012. 11.) New York 2140 című, 2017-ben megjelent regénye a struktúráját és működésmódját csakis a vég nélküli növekedésben fenntartani képes, globális felmelegedést, vészterhes klímaváltozást és ezzel párhuzamosan humanitárius katasztrófákat okozó kapitalizmus disztópiája. Antiutópikus jellemvonásainak kialakításában számos tényező vesz részt. Ezek közül figyelmet érdemel a mű történetvezetése, cselekménye, szereplőinek szorongatott élethelyzetei, „kihangosított” gondolatfolyamaik, cselekvési és szűkebb értelemben vett kommunikációs interakcióik. Nem szabad megfeledkezni továbbá a regény textújárában felbukkanó fogalmi jellegű, gyakran a közgazdaság-tudományi szakirodalomból, hivatalos jelentésekből, dokumentumokból származó szövegrészletekről, idézetekről, allúziókról, valamint a műben alkalmazott prózapoétikai eljárásokról, a narráció terének kialakításában és jellemzésében aktívan részt vevő retorikai alakzatokról. Mindezek a textuális komponensek és megoldások a regény koherens rendszerkritikai vonatkozásait erősítik.
Tudományos-fantasztikus mű lévén a New York 2140 a belátható jövőre összpontosítva (Bogue 2011. 90.) a jelenkori társadalmi-gazdasági rendszer plasztikus és autentikus, kritikai hangvételű (Huber 2016. 116.) extrapolációját (Toffler 1970; Farkas 1971; Csicsery-Ronay 1992 és 2008. 9.) nyújtja. A regény értelmezése a kapitalizmussal kapcsolatos konstruktív kritikai és a felelősségteljes ökopolitikai hozzáállás kialakításához, illetve megerősítéséhez járulhat hozzá.
ZAVAROS VIZEK ÉS CSEREFOLYAMATOK
A cselekmény legnagyobb része a víz alá került New Yorkban, a „globális főváros[ban]” (Robinson 2017. 533.), vagyis „a fővárosok főváros[ában]” (Robinson 2017. 533.) játszódik. A helyszín relevanciáját a Stephan Martinière tervezte könyvborító futurisztikus és művészi kidolgozottsága szintén hangsúlyozza. A Robinson-szöveg egy paratextusa (Robinson 2017. 32.) felidézi Moses King New York-i álom (Dream of New York) című 1908-as művének (King 1908) Harry Pettit készítette dagerrotípiaszerű illusztrációját. A jövőt idéző Moses King-i álom, látomás nem csupán a város okán, hanem egyúttal a légi járműveket (zeppelineket, repülőgépeket és léghajókat), továbbá hidakat és mólókat nagy számban bemutató kidolgozottságának köszönhetően is együtt rezonál Robinson víziójával, annak 20. század eleji előképét nyújtva. Nem mellékes körülmény az sem, hogy Adam Robertsnek a Robinson-regényt bemutató, a The Guardian brit napilapban megjelent könyvismertetőjét egy, a Holnapután (The Day After Tomorrow) című, Roland Emmerich rendezte 2004-es amerikai, apokaliptikus látványvilágú akciófilmből kiragadott, részben a víz alá került Szabadság-szobrot bemutató közismert jelenete illusztrálta.
Azon túl, hogy a Robinson-mű cselekményének terét a globális felmelegedés következtében kataklizmaszerűen megemelkedett tengervízszint határozza meg – az egyre hangsúlyosabb szerephez jutó vízföldrajz kényszerítő erejű sajátoságainak rendelve alá a városfejlesztési-demográfiai tendenciákat –, a regény retorikai struktúráinak jelölőit döntő mértékben a víz jelentéstartományába tartozó, romboló hatást felidéző szavak és kifejezések alkotják. Ilyen egyebek mellett a már említett tengervízszint-emelkedés, az árvíz, a dagály, a viharos esőzés és a hullám.
A Robinson-szöveg a regény főgonoszát megtestesítő kapitalizmust (Roberts 2017) a „pénz és a pénzügyi műveletek” (Robinson 2017. 348.) szabályozatlan, zavaros víztömegeiként mutatja be. A tőkés rendszert olyan, megismerhetetlenül és feltérképezhetetlenül nagy – „[t]úl nagy, túl sötét, túl összetett (Robinson 2017. 349.) – közegként jellemzi, amely lehetővé teszi és egyben elősegíti, sőt, igényli a monetáris-gazdasági cserefolyamatok, tranzakciók, önös érdekeket, „a legnagyobb haszon elvét” (Robinson 2017. 157.), vagyis a profitmaximalizálást szolgáló, az externáliákat viszont figyelmen kívül hagyó malverzációk, ügyeskedések láthatatlan avagy rejtett módokon történő lebonyolítását. A regény a tőkés rendszert nagysága, horizontális és vertikális, illetve felszíni és mélységi kiterjedtsége, az azzal összefüggő átláthatatlansága és komplexitása, valamint a megfigyelői pozíció(ka)t is integráló és dinamizáló fluid jellege folytán globális méretű, zavaros vizű labirintusként írja le. Eközben a rendszer inherens leírhatatlanságát és megismerhetetlenségét hangsúlyozza: „Senki nem ismeri ezt a rendszert. A sötétben sarjadt ki, egy hiperobjektum, egy véletlenszerű megastruktúra. Egyetlen ember sem ismerheti teljesen ezeket a megastruktúrákat, nem beszélve arról a megastruktúráról, ami a globális rendszer egésze, minden rendszer rendszere.” (Robinson 2017. 349.)
A Robinson-szöveg a tőkés társadalmi-gazdasági rendszert – logikájából és működésmódjából következően kényszeresen követett növekedési pályáját figyelembe véve – piramisjátékhoz, illetve nagysága és összetettsége okán egymásra épülő piramisjátékok sorozatához hasonlítja: „a buborékoknak, a piramisjátékoknak és a kapitalizmusnak folyamatosan növekedniük kell, különben nagy szarba kerülnek. Elég egy nagyobb megakadás a növekedésükben, és megtörik a saját logikájukat azzal, hogy megfosztják magukat a következő befektetéshez szükséges haszontól, ami a még utána következő befektetést fedezné, és így tovább. Ha a rendszer nem tekereg felfelé, akkor megtorpan, és ahelyett, hogy lefelé is ugyanabban az ütemben tekeregne, úgy lezuhan, mint egy kipukkadt léghajó […]” (Robinson 2017. 534.) Más megfogalmazásban „a modern gazdaságnak folyamatos és végtelen növekedésre van szüksége a fennmaradáshoz. Ha a növekedés leáll, a gazdaság nem vesz fel valamilyen kényelmes egyensúlyi helyzetet, hanem darabjaira hullik.” (Harari 2017. 52.) A kritika tárgyává nem tett, azonban a természeti-társadalmi körülményektől függetlenül folyamatosan hajszolt gazdasági növekedés elképzelése vallásos tiszteletnek örvend. (Harari 2017. 181.)
Robinson korábbi regényei cselekményüket leginkább a fizikai, legfőképpen a bolygó- és csillagközi térre összpontosítva bontották ki. E tekintetben a számos díjjal jutalmazott Mars-trilógiája (Robinson 1992, 1993 és 1996) érdemel kitüntetett figyelmet, de e vonatkozásban említhető például az Aurora (Robinson 2015), a 2312 (Robinson 2018a) vagy akár az egy évvel a New York-regény után, vagyis 2018-ban megjelent Vörös Hold (Robinson 2018b) is. A New York 2140 térpoétikai megoldásai az említett regényekben megfigyelhetőekkel összehasonlítva eltérő dimenzionális meghatározottságú mintázatokat követnek. A New York-regény tere kevésbé kiterjedt és grandiózus, mint az imént felsoroltaké, ebből kifolyólag nem is számít űroperának. (Sánta 2011; Reynolds 2012)
A regény cselekménye az önmagát triumfálisan a történelem végeként, berekesztődéseként, meghaladhatatlan formaként, illetve működésmódként bemutató (Fukuyama 2014; Derrida 1995; Sim 2002 Žižek 2016) liberális demokrácia keretei között működő kapitalista realizmusban (Fisher 2020; András 2018) játszódik. A regényszöveg pedig ezt a társadalmi-gazdasági valóságot a fentebb tárgyalt módon, zavaros vizek képében jeleníti meg.
A tőkés rendszert elképzelhetővé tevő, áthatolhatatlan mélységű és kiterjedtségű, a nagyvárosokat, többek között a regény helyszíneként szolgáló New Yorkot is elárasztó vizek egyúttal a cselekmény tereként funkcionálnak, miközben különféle narratív fordulatokat tesznek lehetővé. Ily módon az ideologémákat kitermelő, saját alternatíváját rendre kiiktató kapitalizmus exteriorizációjaként jelenik meg a regénybeli áradás. A New York jövővíziójában fenyegető erőként fellépő, ám egyúttal kreatív módon romboló hatású (Robinson 2017. 134 és 159) árvíz, dagály, az emberéleteket követelő tengerszint-emelkedés közvetve a folyamatos termelési és fogyasztási növekedésbe vetett hit, „bélpoklosság” következménye. (vö. Klein 2007)
A kapitalizmus olyannyira ember- és személytelen, hogy nem is jeleníthető meg antropomorfizálva, illetve perszonalizálva; legfeljebb tér lehet belőle, fojtogató, majd pedig minden elárasztó térré válhat. A New York 2140 tere a regényvilág főgonoszát képező kapitalizmus kivetülése, tárgyiasulása. (vö. Novák–Beke–Samu 2018. 69.) A tőkés rendszer embertelen működésmódja a leírásban a megszemélyesítés veszélyét elkerülve zavaros vizek és gyilkos áradások formájában ölt testet.
Ugyanazok a retorikai struktúrák, jelölőláncot teszik lehetővé, hogy a tőkés rendszer a regénybeli kritika tárgyává váljon, mint amelyek a cselekmény terét is létrehozzák, és egyúttal a narrációt mozgásban tartják. A regénybeli, gyakran fogalmi szinten (is) megfogalmazódó rendszerkritikai vonatkozások és a retorikai szerkezetek kompakt és koherens világot hoznak létre.
MEGOLDÁSKERESÉS
„A nép dühös. Mármint szokatlanul dühös.” (Robinson 2017. 602.)
„eljött a korbács ideje.” (Robinson 2017. 626.)
A Robinson-regény az egyre súlyosbodó szociális feszültségeket, korábban nem tapasztalt mértékű vagyoni egyenlőtlenségeket, tőkekoncentrációt (Piketty 2015), továbbá a bolygót végső soron élhetetlenné tevő klímaváltozást, illetve -katasztrófákat okozó kapitalizmus működési problémáira, anomáliáira vonatkozó megoldási javaslatot is megfogalmaz. Ez összefoglalva a pénzintézeteknek a krízishelyzetekben, a gazdasági-pénzügyi összeomlás pillanataiban történő – a pénzügyi segélycsomagékért cserébe, vagyis igazságos módon és mértékben foganatosítandó – államosítását, az adórendszer átalakítását, a jövedelmeket és a megtakarításokat, vagyis az állótőkét egyaránt érintő progresszív adórendszer bevezetését – az oligarchia anyagi értelemben vett lefejezését, dekapitalizálását (Robinson 2017. 171.) – és nem utolsósorban az adóparadicsomoknak „a tőke szégyentelen vándorlását” (Robinson 2017. 228.) avagy a tőkemenekülést ellehetetlenítő megszüntetését foglalja magában. Ennek a főbb elemeit tekintve baloldalinak számító, a szövegnek a regényvilág felépítésével korrespondáló megfogalmazásmódját idézve: „a világ ártéri népességé[nek]” (Robinson 2017. 590.) érdekeit, felemelkedését szolgáló modellnek a regény által több alkalommal is említett (Robinson 2017. 170. és 642.) Thomas Piketty által (is) szorgalmazott bevezetése a társadalmi igazságosság megvalósulásához, a gazdasági rendszer élhetőbbé tételéhez járulna hozzá.
A pénzintézetek, bankok, befektetési alapok és nemzetközi nagyvállalatok krízishelyzetekben való államosításának szükségszerűségét a szerző történelmi példákkal, legfőképpen a 2008-as gazdasági világválság tapasztalataival támasztja alá. Érvelése szerint „az elmúlt száz év minden egyes válsága után […] vagy talán mindig is, a tőke hurokban tartotta a munkásosztály nyakát. Ez ilyen egyszerű: kríziskapitalizmus, ragadj meg minden lehetőséget, hogy még erősebben a nyakukra lépj. Szoruljon az a hurok. Ez már bebizonyosodott, ismert jelenségnek számított. Senki nem tagadhatta, aki valaha tanult történelmet. Visszatérő mintázat volt.” (Robinson 2017. 539.) A szerző felveti annak veszélyét, hogy a krízisek időről időre megismétlődhetnek. Ennek alátámasztására a regény 2140-es időhorizontjában egy korábbi, 2066-os gazdasági összeomlást is rendre felidéz. Mindennek megfelelően javaslata szerint „amikor bekövetkezik az összeomlás, a kormánynak államosítania kell a bankokat. Nem szabad megsegélyezniük őket, és az adófizetőket kényszeríteni arra, hogy kifizessék a számlát.” (Robinson 2017. 462.) Miként a szöveg kategorikusan kijelenti: „a segélycsomag ára az államosítás.” (Robinson 2017. 642.)
A szöveg a pénzintézeteket, befektetési alapokat, bankokat jelenlegi és extrapolált, 22. század közepi állapotukban egyaránt „a valódi gazdaságon élősködő hatalmas piócák[hoz]” (Robinson 2017. 592.), továbbá „levegőbe nyúló léghidak[hoz]” (Robinson 2017. 598.) hasonlítja. Azok ugyanis kizárólag a profit maximalizálásában, nem pedig a pénzügyi tranzakciók folyamatán túlmutató „objektív” értékteremtő tevékenységekben, azok megsegítésében, egyáltalán: lehetővé tételében, vagyis a társadalmi haszonban érdekeltek. Esetükben a pénzkeresés vált önérdekké, teljes mértékben függetlenül mindenfajta, a szó valódi értelmében vett humánus és közösségi céloktól. A pénzügyi szektorban „[m]inden a pénzről szól”. (Robinson 2017. 244.). Ezen intézmények és dolgozóik számára az értékek monetarizálása az elsődleges, sőt, a kizárólagos cél. Koncepciójukban „a pénz az értékek végső forrása.” (Robinson 2017. 307.) Ebben a rendszerben a pénz általános és egyetemes érvényű, kizárólagos mérőeszközzé vált: „Mintha minden eszmény és érték elolvadt volna a pénznek, ennek az univerzális oldószernek a folyamától. Pénz, pénz, pénz. Mintha pénzzel minden helyettesíthető lenne, a látszat, hogy értelmet lehet rajta venni, életet.” (Robinson 2017. 363.)
A pénzintézetek államosítása lehetővé tenné, hogy a gazdasági rendszerben ne a profit maximalizálása, illetve az értékek monetarizálása maradjon az egyedüli cél. Ez a korábbi struktúra átalakítását eredményezné, aminek köszönhetően az értékteremtő tevékenység, magának a hozzáadott értéknek a jelentősége domborodna ki, és „csak” annak alávetve, azt (ki)szolgálva jelenne meg a monetarizálás szempontja. Az átalakulás „lényege a demokrácia a kapitalizmus ellen.” (Robinson 2017. 566.; Boros 2000.)
A regényszöveg a gazdasági rendszert érintő, alapvető jelentőségű és pozitív irányú változások érzékeltetésére ugyanabból a szemantikai mezőből kölcsönzi trópusait, mint amelyet az embertelen színekben lefestett kapitalizmusnak és annak externáliáinak, a természeti világban klímakatasztrófák és áradások formájában bemutatott következményeinek szemléltetésére használ. (de Man 2006) A történelem vágyott alakítása kapcsán szintén hullámokat, hullámverést, tengert, vagyis vízzel és legfőképpen annak mozgásban lévő megjelenési formáival kapcsolatos trópusokat alkalmaz. Ebben az esetben azonban a rendszerszintű átrendeződéseket eredményező „víz alatti áramlat most egy ismeretlen tengerre sodorja” (Robinson 2017. 570.) a globális civilizációt. Kijelenti, hogy a „történelmet az egyének írják, ugyanakkor kollektív folyamat is, egy hullám, amit az emberek a maguk idejében meglovagolnak, egyedi tetteikből összeálló hullám. Vagyis a történelem végső soron szintén egy részecske/hullám kettősség, amelyet senki nem képes kielemezni vagy megérteni.” (Robinson 2017. 643–644.)
A történelmi folyamatok előreláthatatlanságára, kiszámíthatatlanságára és uralhatatlanságára vonatkozó, retorikai szinten a mozgósított trópusok analógiája, időnkénti homológiája által is hangsúlyossá tett figyelmeztetés kiemelkedő jelentőségre tesz szert. Ennek magyarázata abban a tényben gyökerezik, hogy „a történelem soha nem ér véget, és a jó dolgokat csak a kapzsiság és félelem hatalmas feketelyuk-gravitációjával szembeszállva lehet elérni. Minden egyes pillanat a politikai erők ádáz harcáról szól.” (Robinson 2017. 644.)
EGYÉB MEGOLDÁSOK A DISZTÓPIÁKBAN
A kortárs tudományos-fantasztikus irodalom disztópikus vonulatában tartozó alkotások a kapitalizmus rendszerszintű problémáira vonatkozóan egyéb, a tárgyalt Robinson-regényben megfogalmazott elképzelésektől alkalmasint markánsan eltérő megoldási kísérleteket is megfogalmaznak. Ezekben az esetekben az externáliákat rendre figyelmen kívül hagyó tömegtermelés és -fogyasztás okozta globális méreteket öltő klímaváltozást, illetve -válságot, valamint humanitárius katasztrófákat egyéb, nem csupán a közgazdaság-tudomány irányából megfogalmazódó javaslatok igyekeznek ellensúlyozni, orvosolni, illetve semlegesíteni. Az alternatív megoldáskeresési utak egyrészt az emberek közötti szolidaritás és összetartozás érzésének erősítését szorgalmazzák, a kölcsönös segítség- és felelősségvállalás, általában véve az emberségesség relevanciájának kidomborításával, másrészt pedig a technikai fejlődés, azon belül pedig leginkább a mesterséges intelligencia fejlesztésére irányuló kutatások emancipatorikus, társadalomjobbító potenciálját helyezik a figyelem homlokterébe.
Az előbbi konstellációra példa Doron Rabinovici A földönkívüliek (Die Außerirdischen) című regénye. A műben az emberiséget egy földönkívüli civilizáció képviselői látogatják meg (Živković 1985. 87; vö. Clarke 1990), és a történelem folyamán sohasem tapasztalt társadalmi jólélet, valamint prosperitást helyeznek kilátásba. Ezért cserébe pedig „csupán” egyetlen kérésük van. Világszerte televíziós közvetítések révén figyelemmel kísérhető, különböző ügyességi és egyéb erőnléti játékokat magukban foglaló viadalokat kell rendezni az idegenek számára. A viadalok győztesei elképzelhetetlen nagyságú intergalaktikus vagyon, felbecsülhetetlen gazdagság birtokosai lesznek, a veszteseket pedig szó szerint elfogyaszthatják, vagyis megehetik a földönkívüliek.
A „cserefolyamatokat” látszólag a kölcsönös beleegyezés mintázatai, intézményes-hivatalos keretei és egyéni aktusai legitimálják, hiszen a regényvilágon belül állami, illetve karhatalmi eszközökkel senkit sem kényszerítenek arra, hogy részt vegyen a versengésekben, vagyis hogy kockára tegye életét, testi épségét. A hatalom obszcenitása (Žižek 1997) azonban el- és egyben fel is fedi a valóságot, azt, hogy valakiknek az emberi fajból mindenképpen jelentkezniük kell a viadalokra, ellenkező esetben magukra haragítják az idegeneket, de legalábbis elveszítik jóindulatukat, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Ennek megfelelően mindig lesznek vesztesei a „játéknak”, akik tulajdon testükkel, életükkel fizetnek a rendszer haszonélvezőinek.
Maga az embertelen rendszer kegyetlen-gyilkos működésmódja tartja fenn a viadalok intézményét, és legitimálja, valamint teszi szükségessé, de legalábbis elkerülhetetlenné a kizsákmányolást, az átvitt és egyben szűkebb értelemben vett emberáldozatokat. Ennek megfelelően tekintik és nevezik a regényvilágbeli viadalok résztvevőit bajnokoknak, veszteseit pedig vértanúknak. Utóbbiak a rendszer oltárán áldozzák fel magukat, áldozatukat pedig látszólag önként mutatják be. Ők is hozzájárulnak a hierarchikus struktúra működéséhez, hiszen az nélkülük, illetve áldozat(vállalás)uk nélkül fenntarthatatlan lenne.
A regény végén fény derül a rendszer kizsákmányoló, embertelen és egyben gyilkos mivoltára, és egyben az a lehetőség is felvetődik, hogy a viadalok szervezői nem a földönkívüliek, hanem maguk az emberi faj képviselői voltak: „A földönkívüliek talán nem is játszottak szerepet ebben az egészben. Egyébként is, miféle földönkívüliek? Találkozott-e velük valaha valaki? Van-e bármi bizonyíték rá, hogy a földönkívüliek rendelték meg a viadalokat? Lehet, hogy csak a földönkívüliekbe vetett hit hívta életre őket? Nem lehet, hogy a mesés gazdagság iránti vágyunk hajtott, amikor életre-halálra menő játékokat rendeztünk?” (Rabinovici 2021. 252.)
Thore D. Hansen A legtisztábbak (Die Reinsten) című regénye egy összeomlás utáni civilizációt vizionál, amelynek fenntarthatóan működő, a magántulajdont nem ismerő, szocialisztikus világát egy, Askit névre hallgató mesterséges intelligencia kormányozza, és minden részletében, vonatkozásában finomhangolja: „Askit pontosan kiszámolta, mennyi ember munkaereje szükséges ahhoz, hogy mindenkit egyformán ellássanak élelemmel, orvossággal, lakótérrel, ruhával, olyan technikai eszközökkel, mint a számítógép vagy a termoruha, továbbá nagyobb gépekkel. Egyéni tulajdon nem létezett. Mindent olyan közel és fenntarthatóan gyártottak, amennyire csak lehetséges volt. Ezenkívül mindenki szabadon hozzáférhetett azokhoz a dolgokhoz, amelyek a potenciálja kifejlesztéséhez hasznosak voltak. Senki sem szenvedett szükséges semmiben. Mindenki megilletett minden, feltéve, hogy a munkájával a többiekkel egyenlő mértékben járult hozzá a társadalom fennmaradásához.” (Hansen 2020. 43–44).
A Hansen által leírt posztapokaliptikus világban az emberek önként mondtak le egyéni döntéshozatali jogaikról, individuális szabadságukról, és azt egy mesterséges intelligencia kezébe helyezték annak reményében, hogy az megfelelő módon fog gondoskodni róluk. Ez a digitális utópia a jó szándékú MI elképzelése. (Tegmark 2017. 37–45) A mesterséges intelligencia Hansen által vizionált világában immár az Élet 3. 0-val (Tegmark, 2018) és az Ember 2. 0-val (Csepeli, 2020), továbbá az adatvezéreltség jelentőségének felértékelésével, optimalizációs potenciáljának abszolutizációjával és egyben ünneplésével kell számolni. Ebben a világban az emberi tevékenységeket, interakciókat, a közösségi-társadalmi tendenciákat, általában véve a kulturális-gazdasági cserefolyamatokat teljes egészében gépi algoritmusok koordinálják.
Youyou, Kosinski és Stillwell már 2015-ben úgy fogalmazott, hogy „[e]lőfordulhat, hogy az emberek saját pszichológiai ítéleteik helyett számítógépekre támaszkodnak majd fontos döntések meghozatalakor, például különféle tevékenységek kiválasztásakor, pálya- vagy párválasztáskor. És lehet, hogy az ilyen adatalapú döntések javítani fognak az emberek életén.” (YouYou–Kosinski–Stillwell 2015; idézi Harari 2017. 293) Hansen jövővíziójában az emberiséget a szorongatott, a klímakatasztrófák előidézte élhetetlen körülmények kényszerítették arra, hogy a döntéshozatal jogát az optimalizálás és hatékonyság érdekében objektívan és tévedhetetlenül működő algoritmusokra, illetve mesterséges intelligenciára ruházza át. Az emberi faj túlélése tette ezt szükségessé.
Fontos kiemelni, hogy a szóban forgó science fiction regények kivétel nélkül számolnak a klíma- és a humanitárius katasztrófák meghatározó szerepével, kollektív szinten megnyilvánuló traumatikus élményegyüttesével a megoldáskeresési kísérletek, felkutatása, azonosítása, majd pedig a gyakorlatban történő alkalmazása során. (Klein 2015) Ez Robinson New York-regényére, továbbá Hansen és Robinovici művére egyaránt vonatkozik.
ÖSSZEGZÉS
Kim Stanley Robinson New York 2140 című regénye a kapitalizmus disztópiájaként a fennálló társadalmi-gazdasági rendszerrel, annak fenntartásában alapvető jelentőséggel bíró tömegtermeléssel és -fogyasztással kapcsolatos kritikai hozzáállás kialakításához, közvetve pedig egyúttal az ökopolitika és -filozófia (Lányi 2020 és 2007) jelentőségének tudatosításához és gyakorlatban történő implementálásához járul hozzá: „Mit is jelent a földről való gondoskodás? Az magába foglalja a mezőgazdaságot, az állattenyésztést és a városvezetést. Minden területhasználati gyakorlatunkat. Vagyis az erőfeszítéseink megszervezéséről lenne szó. Arról, hogy ahelyett, hogy a haszonért dolgoznánk, azt tegyük, ami a földnek jó. Így reménykedhetünk abban, hogy egy jó helyet hagyunk az utánunk következő nemzedékeknek.” (Robinson 2017. 395.)
A kutatás folytatásában érdemes lenne a szerző most tárgyalt regényét – figyelembe véve tematikai és műfaji meghatározottságait – olyan disztópiák kontextusában is értelmezni, amelyek hasonlóképpen erőteljes és markáns társadalom- és rendszerkritikai meglátásokat fogalmaznak meg. Ezen művek köréből fontos kiemelni a korábbiakban már tárgyalt alkotásokon túl Aldous Huxley Szép új világ (Huxley 1982; Beke 2013 és 2014), George Orwell Állatfarm (Orwell 2019a) és 1984 (Orwell 2019b; Csányi–Beke–Samu 2019; Beke–Samu 2018), Dave Eggers A kör (Eggers 2016; Csányi–Beke 2020), Ma Po-jung A csend városa (Ma 2019; Beke 2020) és nem utolsósorban Tünde Farrand Farkasország (Farrand 2019; Beke–Samu 2020) című művét. A komparatív interpretáció nem csupán Robinson New York-regényének sokrétű jelentésvilágához vinne közelebb, hanem egyúttal a disztópia műfaji jegyeinek árnyalásához is hozzájárulna.
ABSTRACT
A CAPITALISM CRISIS NOVEL
(KIM STANLEY ROBINSON: NEW YORK 2140)
Kim Stanley Robinson’s novel New York 2140 was published in 2017. It presents a unique vision of endless expansion, global warming, climate along with a dystopian capitalism and the entailing humanitarian disasters. The main villain is the capitalist system itself, while the scene is set amid rhetorical structures of rising sea levels and floods. Beneath the surface of the novel there are underlying murky waters in the form of financial-economic exchange processes, driven exclusively by the quest for maximum profit. The benefit of studying this work lies in a more complete understanding of the current socio-economic system, especially given the criticism of mass production and mass consumption. Indirectly, the novel contributes to the ongoing process of raising the readers’ awareness of the importance of eco-politics and its implementation in the real world.
Key words: Kim Stanley Robinson, New York 2140, capitalism, crisis
FILMJEGYZÉK
Holnapután (The Day After Tomorrow), 2004, rendező: Roland Emmerich
IRODALOMJEGYZÉK
ANDRÁS Csaba
2018 Politikai képzelet és populáris kultúra. Új egyenlőség, 02. 18., https://ujegyenloseg.hu/politikai-kepzelet-es-popularis-kultura/ (letöltés dátuma: 2020. december 10.)
BEKE Ottó
2013 Hol vagy, (video)telefon, tapi és képiség? Tanulmányok (az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék folyóirata) 1. 121–132.
2014 Szép új világ és infantilizmus. Tanulmányok (az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék folyóirata) 2. 25–33.
2020 Ma Po-Jung: A csend városa. Online önkényuralom. Szabad Piac. Gazdaság-, társadalom- és bölcsészettudományi folyóirat 1. 91–101.
BEKE Ottó–Samu János
2018 A digitális írásbeliség irodalmi előképei. Gibson, Simmons, Orwell és Murakami. Tanulmányok (az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék folyóirata) 1. 119–130.
2020 Tünde Farrand: Farkasország. A fogyasztói társadalom disztópiája. In: Lendák Imre (szerk.). 11. Vajdasági Magyar Tudóstalálkozó 2020. Rezümékötet. Újvidék, Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács, 20.
BOGUE, Ronald
2011 Deleuze and Guattari and the Future of Politics: Science Fiction, Protocols and the People to Come. Deleuze Studies 5. (supplement) 77–97.
BOROS János
2000 A demokrácia filozófiája. Pécs, Jelenkor Kiadó.
CLARKE, Arthur C.
1990 A gyermekkor vége, fordította F. Nagy Piroska. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.
CSÁNYI Erzsébet–BEKE Ottó–SAMU János
2019 Orwell 1984. A digitális diktatúrák irodalmi előképe. Godišnjak (az újvidéki Bölcsészettudományi Kar évkönyve) 1. 303–315.
CSÁNYI Erzsébet–BEKE Ottó
2020 A közösségi média disztópiája. Dave Eggers: A kör. Godišnjak (az újvidéki Bölcsészettudományi Kar évkönyve) 2. 269–283.
CSEPELI György
2020 Ember 2.0. A mesterséges intelligencia gazdasági és társadalmi hatásai. Budapest, Kossuth Kiadó – Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete.
CSICSERY–RONAY, Istvan, Jr.
1992 Futuristic Flu, or the Revenge of the Future. In: George Slusser–Tom Shippey (ed.). Fiction 2000. Cyberpunk and the Future of Narrative. Athens, University of Georgia Press, 26–45.
2008 The Seven Beauties of Science Fiction. Middletown, Connecticut, Wesleyan University Press.
DE MAN, Paul
2006 Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben, fordította Fogarasi György. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
DERRIDA, Jacques
1995 Marx kísértetei, fordította Boros János–Csordás Gábor–Orbán Jolán. Pécs, Jelenkor Kiadó.
EGGERS, Dave
2016 A kör, fordította Nemes Anna. Budapest, Európa Könyvkiadó.
FARKAS László
1971 Alvin Toffler. Jövő-sokk. Korunk 11. 1877–1878.
FARRAND, Tünde
2019 Farkasország, fordította Miks-Rédai Viktória. Budapest, GABO Könyvkiadó.
FISHER, Mark
2020 Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva?, fordította Tillmann Ármin–Zemlényi Kovács Barnabás. Budapest, Napvilág Kiadó.
FUKUYAMA, Francis
2014 A történelem vége és az utolsó ember, fordította Somogyi Pál László. Budapest, Európa Könyvkiadó.
GIBSON, Gary
2012 From Slide-Rules to Techno-Mystics: Hard Sf’s Battle for the Imagination. In: Keith Brooke (ed.). Strange Divisions and Alien Territories: the Sub-genres of Science Fiction. New York, Palgrave Macmillan, 1–11.
HANSEN, Thore D.
2020 A legtisztábbak, fordította Szijj Ferenc. Budapest, Európa Könyvkiadó.
HARARI, Noah Yuval
2017 Homo Deus, fordította Torma Péter. Budapest: Animus Kiadó.
2018 21 lecke a 21. századra, fordította Torma Péter. Budapest, Animus Kiadó.
HUBER Zoltán
2016 Társadalmi kérdések a cyberpunkban. In: Kárpáti György–Schreiber András (szerk.): A sci-fi. Válogatott tanulmányok. Budapest, Filmanatómia, 113–139.
HUXLEY, Aldous
1982 Szép új világ: Tudományos fantasztikus regény, fordította Szentmihályi Szabó Péter. Budapest, Kozmosz Könyvek.
KING, Moses
1908 King’s Dream of New York. New York, M. King.
KLEIN, Naomi
2007 The shock doctrine: The rise of disaster capitalism. New York, Macmillan.
2015 This changes everything: Capitalism vs. the climate. New York, Simon and Schuster.
LÁNYI András
2007 A fenntartható társadalom. Budapest, L’Harmattan Kiadó.
2020 Bevezetés az ökofilozófiába – kezdő haladóknak. Budapest, L’Harmattan Kiadó.
MA Po-jung (2019). A csend városa, fordította: kiskádár tamás. In: Ken Liu (szerk.): Láthatatlan bolygók. Kínai kortárs science fiction antológia, fordította Benkő Ferenc, Bosnyák Edit, Huszár András, Juhász Viktor, kiskádár tamás, Molnár Berta Eleonóra, Pék Zoltán. Budapest, Agave Könyvek, 133–171.
NOVÁK Anikó–BEKE Ottó–SAMU János
2018 A cyberpunk térhódítása. Poétikák és diskurzusok. Godišnjak (az újvidéki Bölcsészettudományi Kar évkönyve) 2. 63–76.
ORWELL, George
2019a Állatfarm, fordította Szíjgyártó László. Budapest, Európa Könyvkiadó.
2019b 1984, fordította Szíjgyártó László. Budapest, Európa Könyvkiadó.
PIKETTY, Thomas
2015 A tőke a 21. században, fordította Balogh-Sárközy Zsuzsannak. Budapest, Kossuth Kiadó.
RABINOVICI, Doron
2021 A földönkívüliek, fordította Nádori Lídia. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
REYNOLDS, Alastair
2012 Space Opera: this galaxy ain’t big enough for the both of us. In: Keith Brooke (ed.): Strange Divisions and Alien Territories: the Sub-genres of Science Fiction. New York, Palgrave Macmillan, 12–25.
ROBERTS, Adam
2017 New York 2140 by Kim Stanley Robinson review – an urgent vision of the future. The Guardian, march 3., https://www.theguardian.com/books/2017/mar/03/new-york-2140-by-kim-stanley-robinson-review (letöltés dátuma: 2020. december 10.)
ROBINSON, Kim Stanley
1992 Red Mars. New York, Bantam.
1993 Green Mars. New York, Bantam.
1996 Blue Mars. New York, Bantam.
2015 Aurora, fordította Farkas Veronika. Budapest, Agave Könyvek.
2017 New York 2140, fordította Farkas Veronika. Budapest, Agave Könyvek.
2018a 2312, fordította Farkas Veronika. Budapest, Agave Könyvek.
2018b Vörös Hold, fordította Farkas Veronika. Budapest, Agave Könyvek.
SÁNTA Szilárd
2011 Új űropera. Prae 3. 15–20.
SIM, Stuart
2002 Derrida és a történelem vége, fordította Sudár Balázs. Pécs, Alexandra Kiadó.
TEGMARK, Max
2018 Élet 3. 0. Embernek lenni a mesterséges intelligencia korában, fordította Weisz Böbe, Garai Attila. Budapest, HVG Könyvek.
TOFFLER, Alvin
1970 Future Shock. New York, Random House.
YOUYOU, Wu–KOSINSKI, Michal–STILLWELL, David
2015. Computer-based personality judgments are more accurate than those made by humans. PNAS 112 (4). 1036–1040.
ŽIVKOVIĆ, Zoran
1985 Motiv prvog kontakta u SF delima Artura Klarka. In: Artur Klark, Prvi kontakt, prevod. Zoran Živković. Beograd: NIRO „Književne novine”, 81–138.
ŽIŽEK, Slavoj
1997 Az inherens törvényszegés avagy a hatalom obszcenitása, fordította Csabai Márta. Thalassa 1. 116–130.
2016 Zűr a paradicsomban. A történelem végétől a kapitalizmus végéig, fordította Reich Vilmos. Budapest, Európa Könyvkiadó.