(avagy a fénybe tűnő csodabogár)
Gyakran mesélik emberek, hogy látták. Legsűrűbben természetesen Debrecenben tűnik fel, de találkoztak már vele Szegeden is, Sopronban, Miskolcon, Baján, Békéscsabán, Ózdon, Ondódon, Keszthelyen, hovatovább egy ízben Kelebián. Budapesten ugyancsak gyakori „kedves” vendég. Egyesek tudni vélik, hogy a fővárosban a Bimbó utca elején rögtön balra található libazöld paneltömbben húzódik meg, de erre nincs szilárd bizonyíték. Csak pár csipkés káposztafoszlány a lépcsőházban, ennyi utalna arra, hogy ott kotyvasztaná titkos varázsitalait, gyógyleveseit a maga rejtett laborjában. Egyik csengőn, egyik postaládán, egyik elszórt levélen, drámai mozdulattal elhajított befizetési felszólításon sincs hasonló név, neki tulajdonítható álnév, persze, attól még ő valahol ott bújhat meg időnként. Ami viszont jelenéseinek időpontját illeti: leginkább úgy éjfél előtt, tizenegy és tizenkettő között szokott feltűnni valamelyik kihalt utcán – főleg akkor, amikor a felhők a hold elé tolulnak, a város hangulata megváltozik, s a harangok kondulni készülnek –, ösztövér teste hosszú, sötét, malaclopóra emlékeztető kabátban, úgy vágtat felhúzott vállakkal, hóna alatt kerek fej káposztával. Előretolt homlokkal, loboncos hajjal igyekszik valahová, mint aki se lát, se hall, annyira lefoglalják a saját gondolatai. Annyira befelé néz, hogy nem egyszer megbotlik, majdnem orra esik, de hogy közben rágógumizik-e, vagy csak varázsszavakat mormol rezgő ajakkal, illetve mindkettőt egyszerre teszi, azt felettébb nehéz lenne a bármire is őszintén megesküvők csodálatra méltó bizonyságával állítani, ellenben tény, hogy mozog. Ezzel együtt az egész ember lendületben van, ahogy az az örök életre kárhozottak esetében szinte kivétel nélkül megfigyelhető.
Ez hát a helyzet manapság a mi híres jó öreg dr-prof. Hatvani Istvánunkkal, akiről itt tulajdonképpen szó van (nem nehéz kitalálni), s akiről az a kósza hír járja, hogy réges-rég lepaktált, szakszerű nemzetközi jogi kifejezéssel élve: ratifikálta szerződését az ördöggel, ezért képtelen meghalni. Pontosabban egyszer már elhunyt, méghozzá súlyos eperohamban 1786. november 16-án délután négykor a saját házában, eltemették, de feltámadt, pusmogják, a Sátán segedelmével, és azóta járja homályos útjait. Hajózik játszi könnyedséggel a józan ész és az azon túliak felségvizein egyaránt, mint egy jó magyar Bolygó Hollandi. Olyan eleganciával, mintha a kettő között nem vargabetűzne ijesztő szakadék. Siet, mindig valami megoldatlan kérdésen töprengve, fizikai és szellemi határokra fittyet hányva, tárt karokkal siklik az újabbnál újabb tudományos, ugyanakkor misztikus, annál kevésbé politikus kalandok, felfedezések felé. (Bár a politikum se teljesen kizárt.)
További szereplők: dr. Johann Faust (az átkozott örök ellenfél), továbbá a szintén nagy tudású orvos kollégák, ápolók, betegek, látogatók, portások stb. Így például a fiatalabb nemzedék szépségét, üdeségét és pardont nem ismerő lendületét megtestesítő lélekgyógyász: dr. Berkes Beatrix (háta mögött Psyché), vagy a töretlen istenhitű Crescencia főnővér (polgári nevén Ágnes). Nem utolsósorban magyar történelmi hírességek egész sora, világsztárok, „históriai celebek” színes csokra. Ködből jöttek és égből pottyantak. Mint például a Mennyek Országából nagy villanással visszavágott Nikola Tesla. (Megj.: a hangeffektus betörte a becsapódáshoz közeli ablakokat.)
Helyszín: egy kis kórház a város szélén, ahol megállt az idő, s néha csak a vastüdők monoton fújtatása hallik, az erdőben pedig tombolnak az énekesmadarak. Szélesebben „helyszín” az egész bolygónk a maga ködként gomolygó, sokhelyütt vérgőzös, másutt frivol, akár fafej történelmével.
Cselekmény: főleg a két egymásra féltékeny polihisztor időnként kegyetlenségbe hajló (szellemi) párbajozása a többiek előtt. Szó van hitről, hitetlenségről, sportról, tudományról, művészetekről, filozófiáról, lottóról, sorsról stb., nem utolsósorban gyógyászatról; Ég és Föld állásáról. Szív és Ész kapcsolatáról. Pokolról és Paradicsomkertről. Az ezek apropóján történő utazások kalandos cselekedetei is szórakoztató módon a művelt közönség elé tárva.
Melyben: a csillagok állása és a csodaflastrom ragyogása; Vergilius felbukkan, napszúrását panaszolja, ugyanakkor dr. Faustnak a foga fáj, végül Berkes doktornő is feltűnik a messzi Amerikából. Kérdés: szívjuk-e a fogunkat?
Tudós elméknek – akárcsak a szerelmes szíveknek – ténylegesen nagy kihívás volt mindig is, minden korban megszámlálni az összes ragyogó csillagot az égen. Különféle érthető, esetleg jövőt mutató ábrákba rendezni azokat, ugyanakkor például megállapítani azt is, vajon idelenn miből van több: szúnyogból vagy betűből? Illetve szép szóból vagy káromkodásból? Dr. Hatvani és dr. Faust gyakran eltöprengett szabad idejében – úgy, kis szellőztető játékként – egészen triviális, akár lehetetlennek tűnő dolgokon. A mindenféle gyógyfüvek kivonatát tartalmazó csodaflastrom gyakorlatilag sikeresen alkalmazható megoldása mellett dr. Faust a népszerűnek szánt, több dimenziós keresztrejtvény megszerkesztésén buzgólkodott, ami végmegoldásban a saját nevét adja ki, dr. Hatvani pedig a szimultán távsakkozás módszereit igyekezett kidolgozni, végjátékban az Úr figyelmébe ajánlva szerény, mégiscsak „fifikás” művét. A távsakk a meglévő technikai ismereteink, ragyogó vívmányaink birtokában ma már könnyedén megoldhatónak tűnik, és nem csak tűnik, azonban ne feledjük, hogy amikor elkezdett ezzel a kérdéssel foglalkozni legendás professzorunk, az emberiség még nem tartott ott, ahol ma. (Bár addigra már eléggé messze hagyta maga mögött a kőbaltát, még mindig valódi élő futár kellett hozzá.) Dr. Hatvani István egyébként sokat bíbelődött a megismerés kérdésével, az igazság kritériumaival a kognitív folyamatokban, egészében a filozófia alapelveivel. Utóbbiakkal kapcsolatban írt is egy könyvet – ékes latinsággal –, amely sokkalta később jelent meg magyar fordításban Bevezetés a szilárdabb filozófia alapelveibe címmel.
Ebben azon a megkérdőjelezhetetlen állításon túl, hogy Isten cselekedhet a mi értelmünk felett, szerzőnk lefekteti a honi valószínűség-számítás alapjait. Mondván, hogy a valóságban, beleértve a magyar realitást, nemcsak a meggyőződésre épülő teljes igazság létezhet, hanem olyan is, amelyet csupán a rendelkezésünkre álló adatok/ismeretek alapján tudunk megközelíteni, és ez a valószínűség. (Sajnos, a kötetet csak a jövő hétre ígérte nekünk legragyogóbb szaktudású könyvtárosunk, Györgyikénk, ezért majd később beszélhetünk róla bővebben, amennyiben egyáltalán értünk belőle valamit, és lesz hozzá pár kért vagy keresetlen szavunk.)
Apropó: szó. A nyelv, konkrétan a szavak jelentősége/jelentése sokkal inkább dr. Faustot érdekelte, mint Hatvanit. A szavak alkímiája a mágikus kisugárzásukkal, a hozzájuk fűződő, mindenfele elterjedt hiedelmekkel és bűvös praktikákkal együtt. A szavak élete izgatta őt, derék Johann Faustot. Születésüktől a halálukig, miközben felismerte, hogy a szavak is sokszor véres vajúdás közepette látnak világot, és egyszer meghalnak. Teljesen eltűnnek, vagy csak kiszáradt, zörgő vázuk, üres burkuk marad. Szertefoszló emlékük. Csak valamiféle halvány nyom, ami arra utalna, hogy ott valamikor egy élő szó volt. A szavak gyors (rapid) elhasználódásának fő bűnöseit jó öreg doktorunk – ahogy azt a Bolygónk nappali és éjszakai állásáról című, egyik tréfás bírálója szerint egyetlen nagy „patás-szarvas” hibát rejtegető művében kifejtette – a politikusokban látja, míg a szavak elixírjét a költők tollában véli felfedezni. Természetesen azok között is csak a jobbak nyelvében, pennájában. Utóbbiak, sajnos, bármennyire igyekeznek mind a mai napig, aligha tudják helyrehozni a politikusok és a klapanciá(i)kat gyártók által okozott döbbenetes károkat, amelyek szerinte a részeg elefántnak a porcelánboltban történt felelőtlen duhajkodásával egy napon nem is említhető. Csak a Magasságos Ég tudja, mit lehetne ellenük tenni! Viszont teljesen feladni a reményt: sosem szabad. Mert ahogy a nagy tudású és halhatatlan, jól felhúrozott lantú-hangú poéta, örök idők Vergiliusa is mondta…
VERGILIUS: …bocs’, mi volt a végszó? Mi van? Kicsit elfáradtam az úton. Úgy látszik, napszúrást kaptam. Szóval szent meggyőződésem, hogy egy a reménye a vesztesnek. Mi? Mindjárt mondom… Mégpedig az, ha reményre nem áhítozik. Jó lesz? Valahová biztosan. Esetleg később majd az egzisztencializmushoz. Nyugodtan felhasználható. Rendben? Ciao! Ellentmondok? Sebaj. Egyébként Animus meminisse horret. Ne akarjunk tőlem többet. Csak ha nagyon muszáj, akkor megtaláltok a második útjelző kő közelében a Puteoliba vezető országút mentén.
Apropó: Vergilius. Dr. Faust mindig is meg volt győződve, hogy az igazi alkotás az, ami írók-költők boszorkánykonyhájában történik – évszázadokon át – a hét bármely napján. És hogy az igazi történész valójában Dante és Homérosz. Dantéval kapcsolatban azzal érvelt, amivel nincs egyedül, hogy vajon nem Dante elképesztő látomása a Pokolról a legteljesebb és legmegragadóbb képünk a „sötét” középkorról? Azzal érvelt tehát, amivel Egon Friedell is. A történelem kérdéseivel foglalkozó, fiatal korában öngyilkosságot elkövetett osztrák drámaíró, színész, egy jó tollú sauspíler, aki dr. Faustnak tetsző mód kerek-perec kimondta Homéroszról, hogy neki akkor is igaza lesz, ennek a vak görög géniusznak, ha egy napon kiderülne, hogy Trója egyáltalán nem is létezett. Tesszük hozzá dr. Hatvanira gondolva: ahogy valószínűleg sosem is épült meg a sakk történelmi csikóugrását példázó/megtestesítő trójai faló. Viszont ha volt, ha nem volt, hol nem volt, mára fogalommá vált. Ergo, minden várat be lehet venni, akár földig rombolni, nyoma se maradjon, ugyanezt a trójai falóval lehetetlenség megtenni. Levetheti díszes uniformisát, s rögtön belebújhat a kényszerzubbonyba az a tábornok, aki úgy gondolná, döntő csapást mérhet rá. A faló sérthetetlen, nincs olyan ágyú, ami szétvinné.
Maestro Goethe – dr. Faust szerint a poézis mélyebben elhelyezkedő G-pontja! – Dante és Homérosz mellett a harmadik legnagyobb fej, természetesen, akár az első közülük.
DR. FAUST: Nem az első, tévedés. Dante az abszolút első. Goethe csak a második. Mint a világ második legjobb gitárosa. Ám az se rossz hely.
Lényeg, hogy doktorunk ezeknek az eminenciáknak emelt szobrot a maga virtuális kertjében, hogy nekik hódoljon elsősorban, az ő csaknem megszólaló érckobakjukat szidolozza, amikor ideje jut rá, és nem kell minden ördögi ügyességét latba vetve netán életet mentenie a kis madárdalos, egykor nagy terveket szövögető kórházkánkban a város szélén, amelyet lassan kúszva körbevesz maga a település, hogy csakhamar megkezdje döntő ostromát az ispotály ellen. És miután a gyógyítók ellenállását felőrölte, elöljáróinak halva született ötleteivel, cinizmusának gyilkos mérgével megölje. Ám ezt a kérdést egyelőre félre! Maradjunk dr. Faust kedvenceinél, nélküle annak, hogy teljes felsorolásra törekednénk.
A következő körben nála – Shakespeare és mások mellett (Beatlest és Rolling Stonest is most félre!) – ott látható az imént említett, személyesen is hangját hallatta dalnok: Vergilius. Dante kalauza a kénfelhős, rettenetes viharok tépázta, istentelen jajongással, hörgéssel teli Pokolból – a Purgatóriumon át – a Paradicsomba. Vergilius, a szerző szerelmének, Beatricének a küldöttje, és a tisztaságot, valamint a megbízhatóságot mintázza, ezért került dr. Faust albumába. (Nem is a némely császárok iránti fellobbanásáért!) Mert elhajítván, ugye, az ifjúság üresen pengő cimbalmát, elfordulva a szónoki ékesszólástól, a költői szavak varázslatos muzsikájára, tökélyt súroló, abból is hangokat csiholó harmóniavilágára bízta magát, amiben csaknem utolérhetetlenné, azaz űberelhetetlenné vált. Nála igazi arany termett, miközben vallotta – távol mindenféle alkímiától –, hogy a kincsszomj milyen kárhozatos.
VERGILIUS: Ne féljenek, értettem az Augustusra vonatkozó pikírt megjegyzést, de nem kommentálnám. Nem akarok kardra kapni kábán… Mi? Kedden kedvem kerekedett kocsikázni, kocsikázás közben… Jó. Nem akarok kardra kapni, csuhaj, magam is, mert mi haszna a kardnak? Ellenben, hogy pontosítsak, én így találtam mondani – hovatovább zengetni, mert akkoriban a poézis élvezete annak hangos olvasását jelentette, mindenütt zsongtak a ligetek derűs napokon –, hogy: kárhozatos kincsszomj, mire nem viszed emberi lelkünk! Igenis, ezt így hittem és vallottam, tőlem telhető erővel az asztalra csapva. No, nem nagy erővel, mert kis hitvány, vézna fickó voltam, azért is kárhoztam tanulásra. Mindig is fájt ez a dolog, mert ugyanakkor tudtam, hogy szép testben vonzóbb az erény. No, de ezért erősen kompenzáltam, ahogy mostanában divatos mondani, és önök ettől emlékeznek rám, ilyen egyszerű. Meg azért, mert örökmozgó pogány vagyok, sose kerülök bele a Nagy Égi Megnyugvóba. Elfekvőbe, hi-hi… Ahogy Attila, a hunok királya sem, akiből mára sok kis Attilát teremtett játékos pillanatában az Úr, a Deus ludens idelenn, s akik szétszaladtak, mint kotlós híján a kiscsirkék. Ahol én is vagyok, itt lenn, a Purgatóriumban. Ugyanis a Föld maga a Keltető, Tisztító és Próbaterem egyben. Mert mindannyian kis ördögfiókáknak születünk, és életünk folyamán válik el, hová valók vagyunk. Mindenesetre, ha éppen nem is tartózkodom ott, mindenkit szeretettel várok a második útkő előtt a Nápolyból Puteoliba vezető úton. Tudják, ahol az az istentelen Caligula egyszer átlovagolt a tengeren. Vigyázzanak, ma Pozzuoli a hely neve! Ott van az a híres barlang is, illetve hosszú alagút, nem messze tőle. Állítólag én hoztam létre az izzó tekintetemmel. Erre az inkább a Mindenhatóra vagy az Ördögre tartozó cselekedetemre, őszintén, nem nagyon emlékszem, de ha már ennyien mondják…, biztos van benne valami. Érdekes. Én volnék az, aki ilyen satnyán hegyeket mozgat? Ekkora lyukat fúr? Mindegy, csodaszép hely, csak arra figyelmeztetnék mindenkit, hogy az alagútba ne menjen be! Ne szakadjon le a nyájától, bármilyen vonzó muzsikát hall is onnan. Álljon ellen, különben végzetes útra tévedhet. És erről nem is tudnék többet mondani. Korog a gyomrom. Nincs valami rendes paprikásuk? Ezeknek az olaszoknak a makaróni-pizza borzalmukat ki nem állom. Bár a boruk többnyire rendes, és szőlőből van, ami nagy előny. Távol az alkímikus magyar alföldi borpincéktől, ahol rögtön ható tudatmódosító szereket állítanak elő cukorból meg műtrágyából, amit messziről aranyló bornak nézhetsz, amíg meg nem vakulsz. Vagy fel nem robban, és el nem megy a bánatba az egész kóceráj. Legyen kimondva az igazság kedvéért ez is. De azért nincs harag, ugye? Magyar testvéreim. Ellenben találkozzunk Tokaj szőlővesszeinél! Egészségünkre.
Apropó: muzsika. Keletre utazók gyakran megfigyelhették, hogy a világot körbefogó ég teljes széltében betűk sorakoznak, amelyek valamiféle csodálatos muzsika ritmusára mozognak. Egyes magyarázatok szerint ezek a tündöklő betűk azok, amelyek révén Isten a mennyet és a földet megformálta, maga az égi törvény, a zene pedig nem más, természetesen, mint a szférák zenéje, amely az égitestek mozgása közben keletkezik. Már a híres Püthagorasz is azt állította, hogy a pályájukon keringő bolygók hangokat hoznak létre, így aztán ahhoz a furulyáshoz hasonlítanak, aki élvezettel ropja a táncot a saját furulyázására. Viszont magát a zenét mi emberek idelenn nem halljuk, mert nem vagyunk ráhangolódva. Szerencsére, mert a hallásunk rajtaveszne, miként a látásunk, ha sokáig nézünk a napba. Ez az égi zene vegytiszta harmónia, a harmónia pedig a világmindenség misztériuma. Gyógyító erő, amelynek hatása az égi zene földi másában is megjelenik, csillapítja a lázat, megnyugtatja a lelket, kezes báránnyá teszi a feldühödött elefántot, visszatántorítja a gyilkost.
DR. FAUST (fájdalomtól eltorzult arccal a lyukas fogát szívogatva): Eh, képtelenség, a fülön keresztül lehet gyógyítani a szívet, ám egy biztos: fogfájás ellen fabatkát sem ér a muzsikaszó jókívánság!
DR. HATVANI: Régi igazság, hogy a fogfájásra fogorvos kell, meg egy fúrógép.
(Mintegy vezényszóra – a fúrógép hangosodó visítozását tetézve – felharsan odabenn a rendelőben a páciens velőtrázó ordítása, amitől páni félelem jelenik meg a kollégájával csaknem kézen fogva üldögélő, felpüffedt arcú dr. Faust szemében, odakinn, a halkan muzsikáló váróteremben.)
DR. FAUST: Istenem, segíts! Anyám, mért szültél engem fekete pénteken…
DR. HATVANI: Nézze, minél többet szívogatja, annál rosszabb. Tapasztalatból tudom.
DR. FAUST: Jól jönne egy kis snapsz. Szerencsétlen Johannom, kapsz?
DR. HATVANI: Egy kis gugyi-targyi? Azon már túlvagyunk. Hanem inkább mondok egy viccet. A postás mesélte a múltkor, amikor hozta a Berkes doktornő kis csomagját, amit Alaszkából küldött.
DR. FAUST: Tényleg? Nekem képeslapot írt. Milyen messze kalandozott az a leány egymaga!
DR. HATVANI: Bátor teremtés.
DR. FAUST: Hm… Nem fél, hogy megerőszakolják?
DR. HATVANI: Kik, az eszkimók?
DR. FAUST: Akár.
DR. HATVANI: Inkább mondom a viccet. Biztos tetszeni fog, mert olyan önhöz illő. Tulajdonképpen önnek kellene mesélnie nekem.
DR. FAUST: Ne aggódjon, pár nap múlva úgyis megpróbálom. De mióta foglalkozik viccekkel, drága jó Stephanusom?
DR. HATVANI: Nem foglalkozom velük, de a postás száját sem lehet befogni, mint a magáét. Gyűlöli az apósát, aki rendőr, ezért minden alkalommal elmond legalább egy rendőrviccet. Kivételesen ez aranyos.
DR. FAUST: Tehát maga a vicc?
DR. HATVANI: Két járőr az utcán talál egy pingvint. A felettes rendőr mondja a másiknak, hogy fogja és vigye el a szerencsétlen állatot az állatkertbe. Megvan?
DR. FAUST: Rémlik, de nem jut eszembe.
DR. HATVANI: Rendben. Másnap megjelenik az őrsön az ifjabb rendőr kolléga a pingvinnel, mire emennek leesik az álla. Hát nem mondtam, hogy vidd el az állatkertbe!? Mire emez: persze, tegnap el is vittem, ma moziba megyünk.
(Dr. Faust elneveti magát, de abban a minutában elkomorodik, mert nyílik az ajtó, melynek keretében megjelenik a vastag lábú, komor, bajuszkás asszisztensnő, szúrós szemmel körbejáratja a tekintetét, de nem lát senki mást, úgyhogy csak a két tudós férfiútól kér elnézést, mert kissé elhúzódik a dolog a bent lévő pácienssel; megértésüket kéri, majd eltűnik.)
DR. FAUST (mérgesen): Tojnak ezek itt a kollégákra! Már mindenki bement előttünk. Még az is, aki nem született meg.
DR. HATVANI: Ashmoodi nagyfőnök rendelte el, senki nem mer ellenszegülni.
DR. FAUST: Ja, különben statáriálisan falhoz állíttatik rögtön. Az utolsó cigaretta lehetősége nélkül. Bezzeg az ő pereputtya…
DR. HATVANI: Az más, persze. De mindig így volt. Amióta világ a világ. Próbáltam is küzdeni ellene már századokkal ezelőtt, ellenben ezek a gyökerek az őskorig nyúlnak. Valamiféle diluviális rétegekig.
DR. FAUST: Nem érdekel komplett a bagázs. Berkes Psychécske mit küldött? Kunkorodó pinaszőrszálat?
DR. HATVANI: Setét aranygyapjat Venus dombocskájáról. Maga is tudja, drága Johann, hogy nem vagyunk ilyen típusú viszonyban. Ellenben egy menyétfarkat.
DR. FAUST: Hogy értsük?
DR. HATVANI: Egy eszkimó talizmánt. Tudja, ott az az állat a legvérengzőbbnek számít.
DR. FAUST: Ja, a jegesmedve is reszket tőle, mint az elefánt az egértől. Volt az a hosszú farkak, vagy bosszú-farkak éjszakája, amikor a hermelinek ötezer jegesmedvét mészároltak le odaveszett buzi királyukért, amelyikre véletlenül rálépett valamelyik tohonya medve. Azóta az gyásznapnak számít a maciknál, amikor is gyertyát gyújtanak, és emlékező beszédek hangzanak el, miközben a pingvinek hallgatnak. Az eszkimók pedig megilletődöttségükben gyorsan felkínálják a feleségeiket másnak, miközben fókazsírral kenik be a hátukat, és tótágast állnak. Vagy úgy szánkáznak, de igaz, ez inkább csak a délebbi régióikra jellemző.
DR. HATVANI: Minden rendben, kedves Jánosom? Szegény Johannom, megértem, hogy a fájdalom józan eszét veszi, meg az injekció, de tartson ki, kérem.
DR. FAUST: Kibírom, jó öreg Vergiliusom, kalauzom a poklok poklában. Fájdalmam csak Beatrice tudná csillapítani, ha megölelne.
DR. HATVANI: Azaz Psychécske doktornőnk.
DR. FAUST (elfintorodva): Az lenne az igazi mennyei muzsika, sajnos maradunk a fúrógépnél.
(Csend. Azaz természetesen a fúrógép hangja.)
DR. FAUST: Nem tudom, Vergilius hogyan állt fogak dolgában.
DR. HATVANI: Nem találkoztam erről szóló megbízható forrással.
DR. FAUST: Én sem, de mintha mind kihúzták volna neki, amikor azt mondja Theokritosz nyomán, hogy hadü ti to pszithüriszma kai ha pitüsz stb. Nem?
DR. HATVANI: Vicces.
DR. FAUST: Lényeg megőrizni a humorérzékünket a legszörnyűbb válság perceiben is.
DR. HATVANI: Amikor csillagokat látunk?
DR. FAUST: Úgy ám. Miként a csillagász, aki kiszúrta mindkét szemét…
(Nyílik az ajtó, kitámolyog az előző páciens, dől a vér a szájából, mint akinek behúztak egy retteneteset, vagy maga Pegazus rúgta szájon; az oldalsó ajtón el.)
ASSZISZTENS (kidugja fejét): Elzsibbadt?
DR. FAUST: Hogy én? Nem kifejezés. (Dr. Hatvanihoz): Ütött az óra. Ha minden jól megy, viszlát Budapesten, jó öreg Stephanusom. Drága Stephanóm! Egyetlen szívem.
DR. HATVANI: Ahol a hatos megáll?
DR. FAUST: Ott.
DR. HATVANI: Esetleg a Moszkva téren az óra alatt?
DR. FAUST: Mindenképp. Apropó, ne feledje: ha itt rosszra fordulnának a dolgok, akkor öné a vekkerem! Nem kell itt tovább várakoznia, mehet a dolgára.
(Dr. Faust keresztet vet; el, illetve be. Dr. Hatvani tétován int utána.)