E dolgozat egy, a mezőgazdaság kontextusában kiteljesedő élettörténet vizsgálatára tesz kísérletet. A modernebb országokban nagy mértékben elterjedtek a különféle gépesítések, amik egyrészt megkönnyítik, másrészt elveszik az ember munkáját. A mi térségünkben, avagy Vajdaság-szerte azonban még nagy számban keményen dolgoznak munkások a saját földükön, vagy bérmunkásként mások földjén. Ennek ellenére történtek változások a hosszú évek során, amit P. József, topolyai gazda elbeszélésén keresztül mutatok be. A 77 éves beszélgetőtársam még mindig nagy szorgalommal műveli földjeit, és az effajta életet szüleitől örökölte. Azokra a kérdésekre keresem a választ, miképp élték meg a kisebb-nagyobb háborúkat, hatalmi harcokat, hogyan befolyásolta mindez a földművelést, ezen belül hogyan alakultak az árak, honnan-hová tartanak és mennyire éri meg földművesként élni manapság, fenntartva egy kisebb gazdaságot.
Dolgozatom célja a környékünkön lezajlott társadalmi-politikai változások bemutatása egy 77 éves topolyai gazda szemüvegén keresztül. A kutatás a néprajz-kulturális antropológia módszerével készült. Adatközlőmmel egy élettörténeti interjút készítettem, melyet aztán tudományos elemzés tárgyává tettem.
Kulcsszavak: mezőgazdaság, változások, modernizáció, élettörténet
Bevezető
A kutatás célja
A mezőgazdaság mindig is jelen volt és valamilyen formában jelen is lesz, amíg világ a világ. Sík vidéken a megélhetés fő forrása a föld, amelyet művelni kell ahhoz, hogy biztosítsa a mindennapi kenyeret (Pénovátz, 2010.). A modernebb országokban nagy mértékben elterjedtek a különbféle gépesítések, amik egyrészt megkönnyítik, másrészt elveszik az ember munkáját. Az viszont tény, hogy mindenki a nulláról kezdte. A mi térségünkben, avagy Vajdaság-szerte azonban még nagy számban keményen dolgoznak munkások a saját földükön, vagy bérmunkásként mások földjén. Ennek ellenére történtek változások a hosszú évek során, amelyekről P. József, 1944-ben született topolyai lakost kérdeztem. A beszélgetőtársam még mindig nagy szorgalommal műveli földjeit, és az e fajta életet szüleitől örökölte.
Dolgozatomban azokra a kérdésekre keresem a választ, hogy egy topolyai földműves család tagjai hogyan élték meg a társadalmi-politikai változásokat, háborús éveket, s hogy mindezek az események hogyan befolyásolták a földművelés alakulását. Az is érdekelt, hogy milyen egyéb lépéseket tettek azért, hogy kiegészítsék a földművelésből származó csekély bevételüket, hogy honnan-hová tartanak és hogy mennyire éri meg földművesként élni manapság, egy kisebb gazdaságot fenntartva Vajdaságban. Valójában egy életpályát/életmodellt kísérlek meg bemutatni, középpontban a mezőgazdasággal.
Település, ahol a kutatás történt
Tanulmányom helyszíne Topolya (szerbül Bačka Topola) volt. Topolya Szerbiában, Vajdaságban, azon belül Észak-Bácskában található. Tengerszint feletti magassága átlagosan 97 méter. Etnikai összetétel szerint a magyarok és a szerbek száma egyre jobban kiegyenlítődik, de élnek ruszinok és romák is a településen. A 2011-es népszámláláskor nagyjából 14.500 személyt vettek számításba – írja a Szerb Statisztikai Hivatal.
A XVII. században feltűnő Topolay és Topoly név első írásos említése a mai Topolyának. Az elnevezés szlávos hangzású, ami arra utalhat, hogy itt délszláv lakosság élhetett. A név onnan eredhet, hogy errefelé nagyon sok nyárfa termett, amelyet szerbül „topoljnak” neveznek. Magyarra fordítva Nyárfalut vagy Nyárfást jelentene (Virág, 2001.).
Összességében elmondható, hogy Topolya egyike azon vajdasági településeknek, amelyeken a paraszti életforma volt leginkább elterjedve (Brindza, 1971.). Valójában a mai napig is vitatott városi mivolta. Hiszen területét és lakosságának számát tekintve (ami egyre inkább csökken) kisvárosnak mondható, míg némelyek szerint inkább nagyobb falunak mondható.
A kutatás alanyai és menete
Kutatásomat két ember segítette. Az egyik P. József, aki 1944. február elsején született Topolyán. Édesanyja Kisimre Margit Verona (1919–1995), édesapja id. P. Lajos (1913–2005), testvére ifj. P. Lajos (1952–). Vallása római katolikus.
Hat osztályt végzett el iskolaváltásokkal úgyszintén ezen a településen, viszont a későbbiekben elismervényt kapott, mint hivatásos vadász. Kiskorától kezdve napjainkig földműveléssel foglalkozik, de a vadak elejtése is gyakori tevékenysége.
A másik interjúalanyom P. (Faggyas) Viktória, aki 1955. november 10-én látta meg a napvilágot Topolyán. Édesanyja Faggyas (Toldi) Viktória (1922–2009), édesapja Faggyas István (1925–1999). Szintén római katolikusnak vallja magát.
A nyolcosztályos elemi iskolát itt is végezte el, de férjéhez hasonlóan ő is földművelésből él. Mindemellett imádja az állatok közelségét, kiskorától kezdve az számára a kikapcsolódás, ha velük foglalkozhat.
Beszélgetőtársaim a földművelésen kívül nagyon sokat jártak különböző társaságokba, mulatságokba, viszont nyaralásokra, utazásokra nem mentek. A férj nem szeretett utazni.
Adatközlőimmel két alkalommal tartottunk személyes találkozót lakhelyükön, a szállásukon és kétszer telefonon keresztül pontosítottunk néhány információt.
Habár két beszélgetőpartnerem volt, munkám jelentős részében a férfi adatközlőm, vagyis P. József élettörténetéről és az ő rokonságáról lesz szó.
P. József élettörténete
Családi vállalkozás
A fölművelés nem mindig tartozott a P. család fő tevékenységei közé, annak ellenére, hogy konyítottak hozzá. Példa erre adatközlőm nagyapja, aki szakképzett csizmadia volt. Nem mellesleg, nem Topolyáról származik, mivel családjával Kárpátaljáról vándorolt át a Vereckei- hágón, egészen Bácskeresztúrig, ahonnan pedig szépen lassan átszivárogtak Topolyára. Adatközlőm nem tudott többet mondani erről, viszont akkoriban nem az ő nagyszülei voltak az egyetlenek, akik elvándoroltak.
Goromba egy ember volt a csizmadia nagyapa. Amikor összegyűltek „bandázni” a szomszédok, velük együtt sok-sok gyerek, nagy volt a hangzavar. „Ruj kirelejzumát azoknak a gyerekeknek most már, csend legyen ám!” – kiáltotta el magát, majd megfogott egy sámfanyelet és a gyerekek közé hajította, nem törődve, esetleg kit ütött agyon. A földművelést is ilyen komolysággal végezte. Volt egy fia, aki nem nősült meg, így mindig kéznél volt. Az öreg kiszólt: – Imre! Befogni! Ekkor befogta a lovakat. Az akkor meglévő kis földekre lovakkal jártak ki. Feleségének pedig: – Viktus! A kaput! Viktus nyitotta a kaput. Ekkor az öreg felült a lóra, mögötte Imrével, és vágtatva kilovagolt a földre. Amikor kiértek, vitték a korsóban a vizet, és következett a további parancs: – Imre! Én a herét vágom, te meg fogod, csinálsz egy kis gödröt, betakarod, hogy friss maradjon! Ez azért volt jó, mert ha a vizet bele tették a gödörbe, betakarták zöld herével, hűvös maradt délutánra is. Abban az időben társzekeret használtak és lovakkal dolgoztak. Beszélgetőtársam elmondása szerint a társzekeret szállításra használták, például kukoricát, vagy bármilyen termést bele lehetett pakolni. Stészninek is hívták. Akkoriban igazi szakképzett kovácsmesterek dolgoztak a szekereken, mindent kézzel és kézi szerszámokkal munkáltak meg. Ügyeltek az esztétikus, szép kinézetre is.
Fia nősülésekor indult be igazán a földművelés. Id. P. Lajos (1913–2005) kereskedőnek tanult, de annyira szerette az állatokat, főleg a lovakat, hogy áttért a mezőgazdaságra (1939-től). Felesége, Kisimre Margit Verona (1919–1995) nagy paraszti családból származott. 1939-ben házasodtak össze, majd egy évre rá kezdtek el egy tanyát építeni. Minden feltétel megvolt, jó kezdésnek örvendtek, viszont közbeszólt a II. világháború, amely megindította a negatív tendenciát, sok kárt okozott a városnak, leszegényedtek. Erről Kisimre Tibor a következőket írta: „… 1941. április 6-án hadüzenet nélkül megtámadták Jugoszláviát. A Belgrád bombázására igyekvő német repülők többször átrepülték Topolyát, sőt tüzet nyitottak a városra. A jugoszláv légvédelem le is lőtt egy gépet, amely a Szőlősoron zuhant le, és azonnal kigyulladt.” (Kisimre, 2001: 86.).
Az alanyom édesapja a lovakhoz való jó érzéke és kereskedelmi végzettsége folytán lókereskedelemmel is foglalkozott. A sovány lovakat megvásárolta, rövid idő alatt felhízlalta és jó pénzért eladta.
Anyai ágon nagyon erős földművesek voltak a 30-as években. Beszélgetőtársam nagyanyja, mikor férjét vadászatban elvesztette, maga maradt a vagyonnal. Lovak, eke, ültetőgép, vetőgép, szekér, társzekerek, fiákerek és nagyon szép csikófejes szánkó maradt rá. Ő vezette tovább a gazdaságot. A gond a testvéreivel volt, akik csalafintaságokkal csalták ki tőle a vagyont, a gépeket. Meg persze mindig voltak olyan idegenek, akiknek fájt a foguk az idős néni vagyonára. Mindent kicsaltak tőle, egyedül egy nagyszőrű, földig érő suba maradt meg.
Beszélgetőtársam 1944-ben született, majd nem egészen hétéves korában kapcsolódott be igazán a munkába. Nagy szükség volt rá. Könnyebb munkákkal kezdte, például szénagyűjtéssel és aratásnál való egyéb foglalatosságokkal. Beszélgetőtársam így idézi fel: „Aratásnál, amit apám levágott rendre gabonát, édesanyám összeszedte a kukába. Gabonából csináltak egy kötelet, azt a hónom alatt húztam, és oda terítettem, ahova kérték…”. 1952-ben megszületett öccse (P. Lajos, 1952–) és ettől a naptól kezdve lett aktív földműves, hiszen ekkor szántott először, lovakkal (8 évesen). A szántásról Pénovátz a következőket írja: „Szántani kétféleképpen szántottak: az egyik évben össze, a másik évben széjjel. Az összeszántást és a szétszántást azonos földterületen váltakozva alkalmazták, hogy a föld dombosodását elkerüljék, vagyis, hogy a földfelszín minél simább és egyenletesebb maradjon.” (Pénovátz, 2001: 18.–19.).
A beszolgáltatások 1947-től 1952-ig tartottak, és különböző szövetkezetek alakultak ekkoriban. Interjúalanyom családja nem akart részt venni ebben, nem társult, ami azt eredményezte, hogy kiforgatták őket vagyonukból. Nagyon megcsappant a gazdaságuk. „Ez a rendszer községekre volt bontva, de Topolya azok közé tartozott, amelyek nem akarták a magán gazdaságokat elismerni.” 1951-ben édesapját lecsukták, a titói rendszer „társadalmi ellenségnek” titulálta. Három hónapig kényszermunkára volt ítélve. Ezt követően enyhülni kezdtek a szigorítások, nem szorongatták már annyira a földműveseket.
Beszélgetőtársam óvodába 1 évet, majd iskolába hat osztályig járt, sok iskolacserével. Nem volt erőssége a tanulás, hiszen „nem szívesen tanul olyat az ember, amiből semmi haszna”. Amikor csak tudott, kint segédkezett a tanyán.
1955–1956 környékén fejezte be tanulmányait egy tanyaiskolában. Előzőleg a városban tanult, de több intézményváltás és bukás után átiratkozott. Lényegesen közelebb volt az otthonához, nem mellesleg kevesebb tantárgyat tanítottak. Tanítónőjük Berényi Erzsébet volt. Ötödikben négy osztálytársa, hatodikban pedig öt volt. Akkoriban az iskolákban az összes generációt egy pedagógus, ugyanazon teremben tanította. Beszélgetőtársam esetében a tanyaiskola csupán hat osztályos volt, nem nyolc, így hat évfolyamig járhattak iskolába.
Később, amikor testvére kezdett el iskolába járni, az ő feladata volt öccse szállítása az iskolába, biciklivel. Amikor otthon volt, a takarmányt betakarítani és az állatállományt ellátni segített. 1964-ben „rukkolt be”. Másfél év után nagyon sok enyhítést tettek a szövetkezeten kívül tevékenykedő földművesek felé. Topolyán akkor engedték meg, hogy magánembernek is legyen traktorja. Később kombájnra is kiterjesztették ezt az engedményt. Az viszont tény, hogy mindezt az adai határban már 3-4 évvel korábban is megengedték. Az engedményeknek köszönhetően, illetve annak, hogy egyik szomszédjuk nagyon sok segítséget nyújtott, 1965/66-ban traktorosok, majd 1967-ben kombájnosok lettek. Az adatközlőm és családja voltak az elsők, akik kombájnnal rendelkeztek Topolyán. Még mindig társadalmi ellenségeknek bizonyultak egyesek szemében, adóval és egyéb teherrel próbálták őket hátráltatni, de nem sikerült. Egyre nagyobb anyagi előnyre tettek szert munkagépeiknek köszönhetően. Mindezekről Peti Lehel a következőket írja: „A legkorábban traktort vásárló gazdák előnye hamar kiviláglott, mivel traktoros szolgáltatásukkal monopolizálni tudták a mezőgazdasági munkálatok gépi művelését, amely jelentős plusz bevételhez juttatta őket. Az üzemanyag legnagyobb része az informális szektor csatornáin keresztül jutott el hozzájuk, amely a hivatalos töltőállomások üzemanyagáraihoz képest jelentős anyagi megtakarítást jelentett. … a traktoros szolgáltatások jövedelmét újabb mezőgazdasági gépek vásárlására fordították.” (Peti, 192.)
Ekkoriban 200 hold földön gazdálkodtak. Rengeteget béreltek, de miután mások is újításokba kezdtek, az árendákat is megnövelték, és lecsökkent a földek száma is. Nem érte már meg nekik akkora területen gazdálkodni.
Beszélgetőtársam és testvére jó kapcsolatot ápoltak mindig is, a gazdaságban is közösen munkálkodtak. Amikor megnősült a testvér, a feleség elég sokszor hátráltatta, számára nem volt túlságosan fontos a családi vállalkozás.
Ami a termesztést illeti, földjeiken a mai napig megtalálható a kukorica, árpa, búza, lencse, mák, muhar, hereszéna, zab. Krumplit, répát és dinnyét inkább csak saját fogyasztásra termesztenek. Elsősorban az állatok takarmánya volt az elsődleges, amelyet meg akartak termelni. Lovakat tartottak, a disznókat, ritkán borjúkat eladásra szánták. A tehén pedig biztosította a piacra a tejet, sajtot, túrót, tejfölt. Tojásokat is árultak.
Gyűjtéseimet Pénovátz Antal kutatásai is alátámasztják: ⹂A topolyaiak gazdálkodása, mint általában a paraszti gazdálkodásra az volt a jellemző, hogy önellátásra törekedett, vagyis igyekeztek mindazt megtermelni, előállítani, amire a háztartásukban: a táplálkozásban, a takarmányozásban és a ruházkodásban szükségük lehetett. Ennek megfelelően termelték a búzát, az árpát, a zabot, a rozst; vetették a kukoricát, a kölest, a lencsét, az ipari növények közül a kendert; ültették a babot, a borsót, sőt a dinnyét is. Még szőlőföldjeik is voltak. A gazda már hajnali három órakor fölkelt, hogy mire indulni kell, a ló körüli teendőkkel elkészüljön. Abrakolással kezdte, majd almozással folytatta, és miután a jószágok alól kivitte az almot, szénát vetett a jászol fölötti rácsba, és pucolni kezdte a lovakat. A gabonafélék közül már a letelepedés évétől (1750-től) kezdve termelték a búzát, az árpát, a zabot és a rozst. Ezeket a vetőgépek megjelenéséig a vetést végző ember nyakába akasztott abroszból vagy zsákból vetették, szórták kézzel.” (Pénovátz, 2001: 18.).
Változások az emberélet második fordulójával
Nagy változásnak számított, mikor beszélgetőtársam megnősült 1974-ben, azaz feleségül vette Faggyas Viktóriát (1955–), akivel különváltak a családi vállalkozástól. Nem beszélve az új munkahelyről, ami a Dózsa György Földműves Szövetkezet volt. Itt gépekkel foglalkoztak. Az a nem egész egy év, amit ott töltött, óriási lökést és fejlődést adott, például a gépek karbantartásával kapcsolatban. Régi iskolatársaival dolgozott együtt, akik komoly segédeknek számítottak ott. A Dózsa raktára olyan volt, hogy ha valami elromlott, azonnal ki tudták cserélni az alkatrészeket, így nem torpant meg a munka. Az ilyen praktikákat is eltanulta. Ezen kívül tökéletesítette a hegesztési és a kovácsolási tudását is. Dolgoztak ott idősebb munkások is, Dél- Szerbiából, talán Boszniából származhattak, de csak a gond volt velük. Azok az emberek be lettek téve traktort hajtani. Csak az volt a gond, hogy nem úgy kezelték, ahogy kellett volna. Beszélgetőtársam nagyon sok gépészeti könyvet olvasott azelőtt, tudta mit, hogy kell. Segíteni akart, jót is cselekedett, viszont a többi munkás, akik rosszul kezelték, folyton panaszkodtak, mert átállította a gépeket. Úgy volt vele, hogy akkor nem bütyköli tovább, lesz, ami lesz. Akkor az alkalomkor tönkre is ment a traktor. Onnantól kezdve megelégelte ott a munkát.
Amint felmondott a Dózsában, újra földműveléssel kezdett foglalkozni magánemberként feleségével. Mindketten 2-2 hold földet kaptak családjuktól, tehát 4 hold földdel vágtak bele a gazdálkodásba. Szomszédjuk újra segítséget nyújtott, melynek köszönhetően saját gépeket tudtak vásárolni. Mezőgazdasági szolgáltatásokat vállaltak, mivel nem igazán volt a környéken olyan technológia, mint náluk. Valójában azzal váltak ki a többi földműves közül, hogy legelsőként rendelkeztek traktorral, majd kombájnnal a városban. Mivel nagyban megkönnyítette és lerövidítette a munkák idejét, sok földműves igényelte a gépek erejét. Ennek köszönhetően beszélgetőtársam és felesége más földművesek birtokát művelte, például felszántotta, vagy bevetette, így plusz bevételhez jutottak.
„Amikor magántulajdonban is megjelentek és elterjedtek a traktorok, ez maga után vonta a karbantartásukhoz szükséges tudás mindennapivá válását is. Az alapvető javításokat már a traktortulajdonosok maguk végezték, és csak a bonyolultabb javítási munkálatokhoz hívtak szakembert. Ahogy a mezőgazdasági gépek (főleg vetőgépek, vegyszerező gépek, kombájnok) használata esetében, a javításokat 2-3 traktortulajdonos közösen, egymást segítve végzik.” (Vajda, 2019.: 87.)
Beszélgetőtársam olyannyira érdeklődött a mezőgazdasági gépek iránt, hogy autodidakta módon fejlesztette tudását. Persze segítség gyanánt ott volt a család, viszont külső személyek bevonására ebben a tekintetben nem volt szükség. Ellenben, ha szükség volt a szaktudására mások segítéséhez, szívesen gondolkodtak együtt a tulajdonossal az adott problémán, segített, amiben tudott.
Feleségével a házasság után az első három évben házbérben laktak. 1977-ben az alanyom apja vett egy üres telket, amelyre építkezni kezdtek. Oda építették meg mindazt, ami jelenleg a birtokukban van.
Akkoriban szépen éltek, mélyhűtőt vettek, mindent, amire az újdonsült házasoknak szüksége volt. Ezt egyrészt annak köszönhetik, hogy a gyorsabb munkák elvégzésében sűrűn kértek segítséget tőlük, mivel olyan gépeik voltak, amelyek csak keveseknek, vagy egyáltalán, másrészt a kupecság. Ez annyit tesz, hogy különböző felújított árukkal üzletelt, kereskedett, persze anyagi haszon reményében. Elment árverésekre, vásárba, megvett rosszabb állapotban lévő tárcsát, vetőgépet, fogast, alkatrészeket, vagy igazából bármit, amiben látott egy kis lehetőséget. Feljavítgatta, befestette és jó áron eladta. Számtalan autót pofozott így ki. Az emberek vevők voltak minden ilyesmire, a magánosítás következtében.
Morzsológép is rajtuk kívül csak egy személynek volt Topolyán. Látástól vakulásig dolgoztak, de már kisebb-nagyobb segítséggel. Munkásokat alkalmaztak, akár a morzsolóhoz, vagy traktort hajtani. 17-18 éves gyerekeket tanítottak be, akik fogékonyak voltak. Az idők során rengeteg ember fordult meg már náluk. Van, akik a szabadságukat dolgozták le ott. Jól fizettek és fizetnek is a mai napig, akkoriban minden szombaton fizettek.
Manapság 70 hold földön dolgoznak, melyből 22 saját tulajdonukat képezi.
Összegzés
Beszélgetőtársaim nagy odaadással meséltek végig, amiből látszik, mennyire szeretnek földműveléssel foglalkozni. Két alkalommal látogattam meg őket házukban, ahol több órás beszélgetést folytattunk. Nem érkeztem hozzájuk sok kérdéssel, de nem is volt rájuk különösebben szükség, beszélgetőtársaim mindenre kitértek a diskurzus során. Két telefonhívással pedig pontosítottunk néhány adatot.
Láthatjuk, hogy voltak idők, pontosabban 1947-től 1952-ig, amikor szigorú szankciók alá voltak helyezve a földművesek, főleg azok, akik nem csatlakoztak szövetkezetekhez. Családokat forgattak ki vagyonukból, mindemellett kényszermunkára is fogták őket. Így járt Id. P. Lajos is, beszélgetőtársam édesapja. Amikor a gazdasági és politikai helyzetek enyhültek, a gazdáknak sokkal könnyebb volt a megélhetésért küzdeni. Kimondhatjuk, azokban az időkben jól éltek. Viszont a különféle megszorítások arra kényszerítették az embereket, hogy egyéb tevékenységeket is folytassanak plusz bevétel reményében, ilyen volt a kupecság is. Jó megfigyelőképesség és fantázia kellett ahhoz, hogy a különböző vásárokon, kiárusításokon az olcsó, rossz állapotban lévő alkatrészekre, gépekere, sok esetben autókra rátaláljanak, amelyeket olyan minőségűre tataroztak, hogy kelendő legyen. A mezőgazdasággal foglalkozó embereknek mindenképp találékonynak kell lenniük, ez beszélgetőpartnereimnél sosem volt probléma.
Mostanára nagyjából 70 hold földön dolgoznak (22 saját, a többi bérelt), amelyet a korukra való tekintettel nem szeretnének már gyarapítani. Egy állandó munkásuk van, szezonban viszont szükség van 2-3 segítőre. Nincsenek nagyszabású terveik, amijük van, abból akarják a legjobbat kihozni.
Nyáron két alkalommal nekem is szerencsém volt náluk dolgozni, búzát és árpát szelektáltunk, ekkor találkoztam velük először egy jóbarátomnak köszönhetően. Nagyon szimpatikusak voltak számomra, ráadásul nagy segítségemre volt a barátom, aki egyedüli állandó munkásként, vagy mára már szinte családtagjukként kísért el a találkozókra, így a beszélgetések is könnyedébben mentek.
A földművelés nem lusta embernek való, hiszen sok-sok törődéssel, odafigyeléssel, kitartással, folytonos munkával jár, mindezt szakértelemmel. Nem mellesleg jó, ha az ember szereti azt, amit csinál. Sőt, ez az alapja ennek a foglalkozásnak. Beszélgetőpartnereim ennek szentelték életüket, és semmiképp sem csinálták volna másképp, hiszen ezt szeretik. Mindig vannak és voltak nehézségek, de nem tántorította el őket semmi. A termelés bősége és az árak alakulása örökös probléma, hiszen az időjárást és az államfők döntéseit nem lehet befolyásolni, kiszámíthatatlanok. Ám sokszor állt a szerencse a földművesek mellé, és a több évtizednyi tapasztalat, rutin is nagyban hozzájárult a sikerekhez.
Beszélgetőpartnereim jelenleg jó erőnek örvendenek, serényen dolgoznak, viszont nagy dilemma, mi lesz a későbbiekben. Utódhiány miatt kérdéses, ki fogja továbbvinni a gazdaságot. Erről a témáról nem sok szó esett, de nem szerettem volna feszegetni. Mindez maradjon a jövő titka.
Szakirodalom
Brindza Károly (1971.): Mondd el helyettem elvtárs…, Újvidék: BUDUĆNOST Nyomdaipari Vállalat.
Dr. Pénovátz Antal, Brindza Károly, Dr. Virág Gábor, Branislav Janić, Milivoj Vuletin, Nagy Tibor (2001.): Topolya monográfiája 1750-1945, Újvidék: Dániel Print.
Pénovátz Antal (2010.): „Megrakom a szekeremet kívís gabonával…”, Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
Vajda András (2019.): Változó létformák vidéken, Budapest- Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság.
Virág Gábor (2002.): A kézművesség története, Szabadka: Csikós nyomda.
Peti Lehel (2004.): Tejpénz a bankkártyán. Reprivatizáció, dekollektivizálás és mezőgazdasági specializáció egy Kis-Küküllő menti agrártelepülésen. In: Szabó Árpád Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 3. Fiatal kutatók a népi kultúráról. KJNT, Kolozsvár: 192.
Mellékletek
1. számú kép
1964. P. József rukkolása előtti este
Fehér ingben P. József, mellette öccse és szüleik
2. számú kép
1979. P. Viktória szüleinek 25- ik házassági évfordulója
Középen látható P. Viktória, mellette szülei
3. számú kép
2021. Társzekér/stészni
A képeken látható, hogy elég rossz állapotban van, viszont kivehetőek rajta az aprólékos kovácsolt munkák. Minden kézzel készült rajta. Ezt szállításra használták.
4. számú kép
1969. P. József és a család első traktora
6. számú kép
1969. A család első kombájna
7. számú kép
1974. P. József és Faggyas Viktória esküvője
8. számú kép
1974. P. Viktória a férjével vett első közös traktorukkal
9. számú kép
P. József és Viktória udvara a 80-as években
Mára már szépen bebokrosodott, a fa pedig a háztól is magasabb.
10. számú kép
P. József és Viktória egy mulatságban a 80-as években
LIFEHISTORY, IDENTITY AND AGRICULTURE: THE CASE OF THE FARMER FROM BAČKA TOPOLA
This paper examines a lifehistory which is focused on the context of agriculture. In the more advanced countries machinery got more popular, which on one hand makes the work easier, but on the other hand they takes away workplaces from those in need. In our area, as known as Vajdaság, people still work hard on their land or as wageworker on other people`s property. Even so, there were some changes during the years and a man from Topolya called P. József is going to tell me all about it. Our 77 years old interlocutor still cherishes his lands and the life that he inherited from his parents. I am looking for the answers as to how they survived the bigger and smaller wars, the power struggles, how the costs developed, where they started and where they are now, how much is it worth it to live as a farmer nowadays maintaining a small farm.
The research is based on the method of ethnology and cultural antropology. The research is based on the lifehistory interview made by with my informant and the analyses of that.
Keywords: agriculture, changes, modernization, lifehistory