A GYESZTENYEFÁK ALATT
(Pod kostanji)
Ahol a Gradaščica a Ljubljanicába torkollik
David Albaharinak
Gyere velem, a gesztenyék alá, már megint fogyatkoznak,
ifjúkori barátom, mit barát, te hős költő,
aki hallgatásoddal tanítottál a beszédre.
Felkel az asztaltól, kicsi és sovány, mint az agár és követ,
első alkalom, hogy nem fordítva történik, erőlködés nélkül,
pontosan, világosan és egyszerűen, mint a prózája. Ez itt a torkolat,
mindjárt az első sarok után, a nagy folyó szomjasan
kortyolja a patak vizét. Nem szélesedik a meder, saláták,
reggeli kávézók, galambok és a messzi Duna utáni nosztalgia közé
szorítva. És nincs erődítmény, se park, amely a határt őrizné,
a régi városban, tegnap, tegnapelőtt, mely már
kérlelhetetlenül a múlté, mint az a kéklő oszlop.
Füst gomolyog, közös cigarettánkból eregetjük.
Egymásnak adjuk körbe, ha ez egyáltalán körnek nevezhető,
sarki vihar az új hazából, mécses és szürke kaszárnyák,
erdei levelek és hirtelen ébredés: nem vagyok, soha nem is voltam.
FŰVÉSZKERT
(Botanični vrt)
Ižanska cesta, Ljubljana
Simona Škrabecnek
Lelassul az idő. Ahogy hűl a levegő, szaporodik
a hibalehetőség. Örülök a növényeknek
és a fűszálaknak, melyek a felhőkarcolók között
nőnek. Nyugaton a helyzet zavaros.
És később: kitölteni a forró kávét, s a csészét
ugyanazzal a kézzel ajkunkhoz emelni, nagy ajándék.
Megdicsérni a kertész munkáját, és lecsillapítani a rikácsoló
papagájokat a barcelonai parkban, szigorú anya
drilljében és apa nélkül felnőni, kérvényeket
írni, arató verseket mormolni, a szomorúfűz ágát rágcsálni,
álmatlan éjszakákon remélni, hogy felelet érkezik majd
fontos helyekről. Megérkezik, mint a néma füttyszó és a hosszú
szerelvény az álomvagonnal. Kicsit később, amikor a levegő
már langyabb, a mágnes-szemek megállíthatatlanul kitágulnak
és virágba borulnak, vérvörös orgonaszörp és más élő dolgok.
Tisztelet, kinek-kinek: csak a csöndes olvasás marad.
KÖNYVESBOLT
(Knjigarna)
Gallusovo nabrežje, Ljubljana
Mojca Šoštarkónak
Jó neked. Itt tél van. A félhomályban, tegnap óta ébren,
itt vagyok, hogy újra fellapozzam a régi könyveket. Ingadozó
felhőkarcolók, ifjúságunk írói, megkeményedett méz.
Az ajtón nincs munkaidő, egy jelentéktelen nőtlen költő
ül a katalógus mellett, ismerem őt azokból az időkből,
amikor még egy szólamban és hűségesen üvöltöttük
az összegyűjtött műveket, melyeket most aprópénzért árulnak,
megszállottan olvastuk a szent Tőkét. Na, jó: nem mindenki.
Néhányan ellenkező irányba is mentünk, a ködök és a bűnök felé,
hazug hazaszeretet, lent szélesedő trapéz nadrágban,
elámultak a zarándokok és a bajszos vámosok,
amikor megmutattuk piros útlevelünket.
Jó neked, a szocializmus gyermeke voltál, egy országé, mely nincs már.
Hiányzol. Köszönet mindenért. Nem jó, miért gondolod úgy?
Itt tél van. Baj van a májammal és a tornával, grimaszokat vágok a tükör
előtt, bolondot játszom, de ami számít, azt csak te tudtad, csak te tudhatod.
EZ A VERS NEKED SZÓL
(Ta pesem je zate)
Ez a vers neked szól, ismeretlen. Akit irritál
és beteggé tesz a várakozás az örökkévalóságra.
Egész nyáron bolyongsz. És nem írsz naplót. És senki sem
olyan, mint te. Magadra vagy utalva. Munkál benned a jövő
nosztalgiája. Kellemesen átéled a menekülttáborok
és a szecessziós építészet szép díszeinek üzenetét.
Az énekesmadarak tollán majd felismered a fegyverek
markolattüzét. És hosszan hallatszik a magányos füttyszó.
Elégiává szilárdul. Semmit se tehetsz. Ennek így kellett
történnie. Aztán jön a kétségbeesés, morajlik bennünk. Ez van.
Kiiszol hat üveget, és nem tudod felidézni magad más
emlékezetében. Egyedül és magányosan. Végérvényesen.
Fenyvesi Ottó fordításai
Aleš Debeljak (1961–2016) szlovén költő, író, esszéista, szociológus, egyetemi tanár.
1961-ben született Ljubljanában, 1985-ben diplomázott a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karának összehasonlító irodalom szakán, majd miután szociológiából PhD-tanulmányokat folytatott az amerikai syracuse-i egyetemen, a Ljubljanai Egyetem Társadalomtudományi Karán tevékenykedett. 2016. január 28-án autóbalesetben hunyt el.