Mázikó
nézd, ez a házikó nem is oly kicsi
a szívünket, hogy melengeti
hátul a kertben egy része már rég bedőlt
a romokon azóta meggyfa, kompót, befőtt
az erezetet a rozsda eszegeti
kis kalapja alatt a vén vájkot
faragja, fogát hegyezgeti az idő
csillagait hajtja át világokon
itt a mezőn, a szikes pusztákon
újra és újra felébredtem
mezítláb
a fehér homokban
a tó mellett, ahol a domb után
verik még a vájkot
amiből ez a kis otthon is fészek
apró ágak, rügyek és családok
száz éves álmok
vágyak és csalódások
életek, halálok
ez a kis föld és víz
maradék erdők
napfény és levegő
fészekmeleg
álmokból születő
rezgő lélek
minden lélegző
Ragyogó csillagrendszer
ragyogó csillag
rendszer az égen
fény és
vízcseppek
világnyi kis labdákban
mennyi sok
élet
játsszunk a kertben
sárkányok az égen
mennyi sok rendszerben
formálódtak otthonos
kis fészkek nehézségben
ragyogó csillag
mélyen a szívemben
ha előbb megyek
várlak a dombon
az idő egy kör
minden összeér
egy ponton
csavarogjunk ketten
mennyien lettünk hirtelen
nézd, az élet szíve
hogy nevet, kacag
pompás, eleven forgatag
ragyogó csillag
káosz az ősi sötétben
anyag a fényben
egyszer
te világítasz
egyszer
én neked
A tatának a szíve
Reggel a gyerekek jól belaktak, héjába sült krumpli, szalonna, paradicsom, paprika, volt ott minden. A mama terített a lugas alatt, a tata bebugyolálta a krumplit, amikor megsült, hogy jobban lejöjjön a héja. Tepsiben és homokban sütötték, be is kellett gyújtani hozzá egy kis csutkával. A legkisebb nem szerette a disznóvágásokat, de úgy majszolta a szalonnát a krumplival, mintha az élete múlna rajta. Virágzó délután volt már. A tata repülőt faragott a gyerekeknek, a mama az időt gyógyította, a tiszta víz forrás, az élet ajándék. A legidősebb fiú motorozni szeretett, amikor ő meghalt, én akkor születtem. Fájdalomban és gyorsaságban. A tatát besorozták, amikor még háború volt, a mamának két testvére nem élte túl a csúrogi tábort. Mégis, hosszú idő után a Tisza utca kivirágzott aznap. A gyerekek kitalálták, hogy havazás lesz. Összeszedték és talicskával behordták a kis utcába a sok nádvirágot, a pákát, ahogy ők mondták és ujjongva szétbontottak vagy százat és minden fehér volt ezektől a pelyhektől. Havazott nyáron. A mama boldog volt, mintha a könnyei hullottak volna. A lurkók persze kaptak, mindenki annyit, amennyi jár neki, de a tatának a szíve is megtelt akkor örömmel, ahogy nézte a viháncoló, ugráló gyerekeket, hogy egy olyan világ jött el, amire mindig is várt.