Ágy nélkül maradtam. Ezt nem egy értelmiségi költő magasztos metaforájaként értem, nem is a Hallgatag által életre keltett alkotó hangján mondom, hanem szó szerint. Ma itt volt a mester, elég fura alak, valami szerszámos, talán Kalapácsi vagy Kalapácsos, tényleg fogalmam sincs, hogy hívták, arra figyeltem, milyen különösen viselkedik. Itt él Újvidéken, de szegedi magyart beszél, ezt az újfajtát, amikor is próbálnak kicsit pestiesek lenni, de ők is tudják, Szeged soha nem lesz Pest. A Fiúval ellentétben én szeretem megnevezni a városokat és a folyókat, mert fontos szerepet játszanak az életemben. Szóval, ma itt volt ez a hóbortos alak, és azon kívül, hogy elmesélte az egész életét tíz percben, és megtudtam, gyerekkorában erősen beszippantotta őt a Novi Sad-i alvilág, ráadásul a fiával is szeretne összehozni – mert ő meg ugyebár meleg és valamiért engem is annak hitt –, megnézte az ágyat, azt mondta, jó, és elvitte. Csak ennyi. Hiába erősködtem, hogy nekem erre ma még szükségem volna, nem tudtam eltántorítani. A végén segítettem is neki, ketten cipeltük le a harmadikról. Neki ez az ágy kell, nekem jön az új. Valamikor.
Nincs ágy a lakásomban. A Hallgatag nem mondta a Fiúnak, hogy arról írjon, amiről tud, de időközben ezt már megtanultam. Ez történik velem, erről írok. Az erkélyen ülök, és éppen azon gondolkodom, nem írhatok teraszt az erkély helyett, mert akkor az mégsem lesz olyan… fenséges. Nekem meg igenis szükségem van valami nagyra, csodálatosra, mert az imént rájöttem, a huszonhét négyzetméteres garzonlakás arra sem elég, hogy a gondolataim elférjenek benne. Pedig az ágyat is elvitték, csak a mosogató és a tűzhely foglalja a helyet. A takaróm a földön, tiszta kosz minden, a billentyűk lenyomásakor is halk porfelhők sóhajtanak fel, és szabadulnak ki a gombok alól. Huszonhét négyzetméter, ez az életem.
De van erkélyem, és itt, Újvidéken, soha nem jön rosszul egy egyszer két méteres szabad terület, ahol az ember egyedül lehet. Na, jó. Viszonylag egyedül, mert a sugárúton dudálnak és veszekednek az autósok, ha jól hallom, éppen egymás kurva anyját szidják, de próbálom kizárni ezeket a hangokat, kivéve este, akkor olyan, mintha a tenger partján ülnék a nővéremmel Barcelonában, és hallgatnánk, olyan testvériesen, egymás kezét fogva. Az alvással eddig nem volt bajom, a kocsik hullámzó áradata úgy ringatott el, mint a Szabadkáról Zentára tartó sínbusz. (Szabadkát azért említem a nevén, mert a barátaim közül páran ott tanulnak, ezzel szeretnék tisztelegni előttük, pedig magát a várost kiismerhetetlennek találom, éppen ezért utálom is.) Így viszont, ágy nélkül… más lesz. Egyedül vagyok, koszos és jéghideg padlón ülök a laptoppal az ölemben, melegít valamelyest, de nemsokára lemerül és be kell mennem az erkélyről. Nem szeretném itt hagyni ezt a helyet, bent nagy a zsúfoltság, mindenfelé gondolatok. Sárga falak vesznek körbe, a kórházra emlékeztet, arra az egy hétre, amit bent töltöttem a pszichiátrián. Attól félek, ha túl sokáig zárom be magam, megint elsárgulok, átveszem a színt, a betegség színét, és akkor senki meg nem mondja, hogy beteg vagyok, mert észrevétlenül elvegyülök a Többiek között, télen úgyis mindenki kifakul, én egy kicsit jobban. Nem kívülről, inkább belülről. Átlátszó leszek és láthatóvá válik a bennem lévő üresség, mert a gondolatok kitörtek a fejemből, az elhasznált tüdőmből és a májamból, befészkelődtek a lakás minden zugába, s lesből támadnak. Dárdákkal és pisztolyokkal, mikor melyik fáj jobban.
Pénzem még van, bár délután jóval több volt, elvertem ruletten. Pedig jól kezdtem, felmentem ezerszáznegyvenre, letisztáztam magamban, hogy ezerkettőnél kiveszem, erre öt kör alatt elúszott minden. A gépnél is egyedül voltam, azért is vesztettem, állandóan a fekete tizenhármast dobálta. Nem is értettem, hogy lehettem annyira hülye, hogy magányosan pörgettem. Általában megvárom, míg majdnem teltház alakul ki a harminchét szám körül, és akkor szállok be, szigorúan kis téttel, az nekem kedvez, mert „nagy” spílerek könnyedén dobálják az ötezreseket, olykor eurókat is, meg ott vannak azok a fanatikusok, akik számlával fizetnek. Szabályos bankrablás ez a szerencsejáték, csak az a baj, hogy én vagyok a bank, a gép meg a rabló. A megmaradt dinárból bort szeretnék venni és két műanyag poharat.
Várok valakit. Hiába mondtam, hogy most nem alkalmas, nem vagyok a legjobb állapotban, ez a vendég akaratos, sőt, amikor megemlítettem, hogy rosszul érzem magam, még inkább kedvet kapott a látogatáshoz. Egyébként nő. Miatta nem vagyok teljesen üres, őt a lakásból az erkélyre kilépve is magammal viszem, tartja bennem a lelket. Szerintem nem tud róla, de lehet, jobb is így. Egyszer megmutatom neki ezt az írást, amikor lesz elég merszem hozzá, ha végre helyrehoztam az életemet, mert huszonegy évesen úgy érzem, kibaszottul elcsesztem valamit, és nincs tovább. Tizennyolc voltam, amikor először ötlött ez a fejembe, akkor volt az első öngyilkossági kísérletem. Nem sikerült, de a második rendben lesz, véghez viszem. Elég hülyén nézne ki, ha másodszor is belebuknék, a végén azt hinnék rólam, hogy a szüleim nem törődtek velem, vagy valami hasonló baromság. Pedig szó sincs erről, én csak a magam módján akarok elmenni. Most is leugorhatnék a harmadikról, de túlélném, egész biztos vagyok benne, még van dolgom. Nem Isten mondja, hanem én, ez nagyobb szó, magamban hiszek, Istennel egyszer hadakoztam hangosan, annak se lett jó vége.
Hamarosan ideér a vendégem, érzem az auráját, a szívem gyorsabban ver, jönnek a pillangók a gyomromba, nem akarom elmondani neki, amit érzek, de úgyis sejti, nőből van. Olyan vele az élet, mintha állandóan cannabis sativát szívnék. Felfelé repít.
Eszternek hívják. Igazából nem Eszternek, de a magasztos hangvitel kedvéért így mutatom be, mert irtó bénának hatna Oféliaként. Nem ez az igazi neve, nem is az Eszter, pedig igazán lehetne, mert teljesen Eszteres arca van. A valódi nevét nem írom le, ő sem szeretné, egyébként sem kedveli, pedig az is gyönyörű, akárcsak ő. A saját gyerekét majd úgy hívja: Noel. Titkon reménykedem benne, hogy az én fiam is erre a névre hallgat majd.
Nincsen ágyam. Eszter jön. Maradnia kell.
