Közvetlenül az érettségi után jöttek.
Hogy a neoncső-spirál fejű és szigetelőgél állagú szüleimet mivel győzték meg, sosem fogom megtudni. Farkasmosollyal benyitottak a szobámba, és annyit mondtak, az ilyeneket ki kell vonni a forgalomból, atipikusra módosultak, vagyis súlyosan, visszafordíthatatlanul meghibásodtak a lyukkártyáim és az integrált áramköreim.
Hogy meglátom, majd a szellőtől is óvnak.
Lefogtak, és belém adagoltak két injekciót.
Mire észhez tértem, már itt voltam.
Hogy pontosan hol is, dunsztom sincs.
Ablak nincs, az ajtók nem nyílnak sehová, a mesterséges világítás este kialszik, reggel ismét kigyúl.
Nagyon erős a világítás, szinte vakító.
Az apró, de amúgy kényelmes lakást narancssárga tapétával burkolták be, a bútorok pipacspirosak (mikor is láttam utoljára pipacsot?), és törhetetlen műanyagból gyártották le őket.
Időnként, bekötött szemmel elvezetnek különféle kisebb-nagyobb termekbe, ahol szintúgy különféle kísérleteket végeznek rajtam.
A javamat akarják.
Kedvelnek.
Mert olyan szimpatikus vagyok.
Így megy ez régóta.
Bele sem akarok gondolni, miket is művelnek velem.
Nincs időérzékem, fogalmam sincs, két hónapja vagy harminc éve.
Aztán egyszer csak abbamaradnak a kéretlen látogatások.
De enni sem kapok.
Ismeretlen, terepszínű ruhás, olajos kezű, ordító kommandósok lépnek be a lakáscellámba. Elém raknak egy ötliteres befőttesüveget, lakjak jól.
Nem is tudom, mikor ettem utoljára befőttet.
Habzsolom, hisz éhes vagyok.
Aztán behoznak egy pár gumicsizmát, egy izzadtságszagú bőrkabátot, egy ronda, kiszolgált gyapjúsapkát és egy pár fülhallgatót, ami, mint állítják, a bioritmusomat alakítja át zenei impulzusokká.
Nyomatékosan megkérnek rá, vegyem fel őket.
Beléjük bújok.
A kezembe nyomnak egy géppuskát, és szinte vakkantva köpik a szavakat: tűnjek el tíz percen belül, hátra sem pillantva.
Ha valaki meg akar állítani, lőjem főbe.
Kinn csontig hatol a hideg, betegesen sötét van, és néhány csenevész bozóton, bokorszerűségen
kívül semmit sem látok.
A lábam alatt az aszfaltúton hatalmas lyukak tátongnak. Amúgy a látóhatár végéig
csak a repedezett, meddő föld ásít körbe.
Megmarkolom a géppisztolyom, kitapogatom a nadrágomban a nemiszervem, és az út
szélére állok.
Előbb-utóbb jön egy kósza terepjáró.
Jönnie kell.
Levetem a felsőtestemről a cuccokat, akármennyire hideg van, és stoppolni kezdek.
A saját, szorongó lihegésemet igyekszem elnyomni.
Már mosolygok.
Ugyanolyan farkasmosollyal, mint minden humanoida, akivel valaha találkoztam.
Bárki jöjjön is, jöhet, suttogom magamban, és kéjesen végigsimítok a kemény, szederjes mellbimbóimon.
Már vigyorgok.
Igen, ezt hívhatják hideglelős, nyomasztó boldogságnak.
