Öt kicsi ujj. Egy sápadt, fehér kézfej. Csak a körvonalai látszanak. Feketén. Lassan mozog, ha egyáltalán. Szinte lebeg, mindig azonos magasságban a vakítóan fehér, világító vásznak fölött. Üres lapok követik egymást. Néhány üres oldal, rajtuk ünnepi díszsorok. Azonban feketék, ezek is.
A sápadt, fehér kézfej, az öt kicsi ujj nem ér hozzá semmihez. Mértéktartóak és hűvösek. Gépies tisztaság árad belőlük. Megdermed az alul, a csuklónál nyitott kézforma; többé nem mozog, csupán lebeg a gördülő lapok fölött. A magasság változatlan, kiszámított. Miként kiszámított és egyben folyamatos a beállítható haladás oldalnézete. Ctrl +. A korai számítógépes animációkban az élőlények mozgása hasonlóképpen árulkodott végtelen kontinuitásról. Ez a sápadt kézfej, ez az öt kicsi ujj persze nem élőlény. Nincs arca, tekintete. Nem nézhet rá D.-re, és nem fordíthatja el a fejét. Csakis a kijelzőn látható a maga embertelenül dermedt villogásában. Elég egyetlen ablakváltás (tab + alt), és máris eltűnik.
_____________________________________
Hullámokat vet a tévé; havazik. Csak néhány képkocka, arc tűnik át rajta. Üres sorokba rendeződik a pontozott szürkeség.
_____________________________________
Titkok szikráznak a vezetékekben. A kézfej fehér, s az öt kicsi ujj is. Az. Sápadt, halovány. Néhol rejtélyesen eltűnik az írott betűk felszíne fölött. Lebeg, visszahúzódik a fekete fonalszálakon. A dolgok kezdetéig. Szemérmessé válik és áttetszővé ott, ahol nincs keresnivalója. Ahol nincs keresnivalója, ott eltűnik. Hangját sem hallatja; némasága szálazott, függőlegesen nyúlik el. D. előtt munkafelület pompázik. Ismét a kézfejet csodálja. A foltokba rendeződő képpontok szaggatott sorai között tűnik fel. Csuklója tölcsérszerűen nyitott. Néhol megragadja a felszín mímelt ürességét. Az ábrák engedékenyen csúsznak markába. Ilyenkor eltakarja azokat. A fedés hiánytalanul rajzolt, kiszámított. Halványkék réteggel vonja be a fonalszálakat. Az írott betűk rejtélyét érintetlenül hagyja.Virtuális szőrcsomók lapulnak a görgőkön. Kéz nem érintheti őket, a simogatás elmarad. Hűvös, fehér vásznak feszülnek a kijelzőn. Ablakok váltják egymást. A kéz a vászonhoz ér, megpihen. Az obszcén szőrcsomók szintén mozdulatlanok. Végük visszahajlik, a mértani pontosság nyugalmat áraszt. Szürke négyzetek kúsznak hangtalanul egymáson. A lapok szélén utakat, síneket formáznak. Tab + alt, és a fekete kontúrok máris felszívódnak; a sápadt kézfej eltűnik az ablakok tökéletes takarásában. Digitális futó hagy sorozatos nyomokat a hóban. Remegnek, villognak, ám helyben maradnak; megállják a helyüket. Csupán a lépegetés árulhatja el őket; az távolodhat, közeledhet. A karakterek közé kúszhat, karcsúsága minden ívelt hát, feszes, edzett tag és gömbölyded női idom között megbújik. Elfér. Villogásához idomulnak D. szempillantásai és végül maguk a másodpercek is. A jobb alsó sarokban egyébként sem látszik az idő múlása.
_________________________________
Lámpák fényei pásztázzák az üres szobát.
____________________________________
A lépegetés kényszerítő erővel hat. Bejárja és magáévá teszi a vásznat. Néhol erőszakos,néhol kíméletes óvatossággal kúszik fel a betűk fekete fonalszálakból álló rajzolatára.Előrenyomul és ír. Lefelé mutató háromszögek mutatják az utat. D. nem vált színt, szinte soha. Az ablakok pörgetése halványkék keretbe vonja a miniatűröket. Azok egy tálcán lebegnek a vászon fölött. Mindig egynél több van belőle, légió a neve. A váltogatás ujjgyakorlata megosztja a figyelmet. Várakoztatja a digitális futót és az öt kicsi ujjat, a sápadt, fehér kézfejet. A lépegetést megszünteti, s az érintésnek még a lehetőségét, vágyát is felfüggeszti.
____________________________________
– Hol van a kijárat, Nick?